1. RÉSZ

– Ha tovább vezetsz, nem fogod élve elérni a következő kanyart.

Doña Lupita megbökte a csuklómat az ujjaival, éppen akkor, amikor az eső csapkodott a szélvédőnek, és az öreg teherautó csúszni kezdett a Mexikó–Toluca autópályán, La Marquesa közelében.

„Engedjetek el!” – kiáltottam. „Letérünk az útról.”

Ráléptem a fékre.

A pedál egészen a padlóig lement.

Behúztam a kéziféket és elfordítottam a kormányt. A teherautó oldalra borult, kevesebb mint egy méterre a szakadéktól.

Doña Lupita, egy körülbelül hetvenéves nő, akit azért emelt fel, mert egyedül sétált a viharban, a táblára mutatott.

–Fékfolyadék szaga van. Gyerünk ki most, lányom!

Aztán eszembe jutott valami, ami jobban megdermesztett, mint az eső.

Azon a reggelen a férjem, Mauricio ragaszkodott hozzá, hogy személyesen menjek el egy lermai raktárba.

„Vedd a régi teherautót. Már megnéztem. Fékezz óvatosan a kanyarokban, szerelmem.”

Három nappal korábban én is megkérdeztem, hogy hol tartom az életbiztosításomat.

Tizennyolcmillió peso.

Kisegítettem Doña Lupitát, és egy sziklás töltés felé sétáltunk. Alig indultunk el, amikor egy teherautó bukkant fel az esőben. A sofőr elvesztette uralmát a teherautó felett, nekiment az enyémnek, és lelökte a széléről.

Másodpercekkel később egy robbanás világította meg a szakadékot.

Ha az a nő nem kényszerített volna elmenni, akkor most a tűzben lennék.

Elővettem a telefonomat. Mauricio már négyszer hívott.

– Valeria! Hol vagy? Borzasztóan aggódom.

Túl tökéletesen csengett a hangja.

„A fékek… nem működnek…” – mondtam pánikot színlelve. „Mauricio, megyek…”

Felsikoltottam és letettem a telefont.

Majdnem négy órával később átázva és vérző lábbal gyalogoltam haza Álvaro Obregónhoz. Épp be akartam menni, amikor zenét, nevetést és egy pezsgősüveg kinyitását hallottam.

Odaléptem egy oldalsó ablakhoz.

Mauricio a kanapén ült, Daniela, a legjobb barátnőm az ölében.

– Amikor a telefonban aggódást színleltél, majdnem felnevettem – mondta.

Mauricio felemelte a poharát.

„Én magam vágtam el a fékcsövet. A viharban senki sem fog gyanakodni semmire. Amint Valeriát halottnak nyilvánítják, beszedi a tizennyolcmilliót, megmenti a céget, és megyünk Európába.”

Daniela megcsókolta.

– Három évnyi barátság színlelése azzal a buta árvával végre meghozta gyümölcsét.

Éreztem, hogy valami eltörik bennem.

Három évig főztem neki, támogattam, amikor a cége csődbe ment, és beleegyeztem, hogy szerényen fogok élni, hogy soha ne érezze úgy, hogy egy nálam hatalmasabb nővel van házas.

Elővettem egy második telefont, és felvettem minden szót.

Mert egy dolgot egyikük sem tudott.

A teljes nevem Valeria Montemayor Cárdenas volt.

És én voltam a Grupo Montemayor többségi részvényese és titkos elnöke, azé a konzorciumé, amely anonim pénzeszközök és szerződések révén évek óta életben tartotta Mauricio cégét.

Miközben a halálomra koccintottak, üzenetet küldtem:

„Gabriel, fagyassz le mindent. Ma estétől fogva Valeria Salazar halott.”

Láttam, ahogy a férjem megcsókolja a legjobb barátnőmet.

Nem hittem el, mi fog történni…

2. RÉSZ

Gabriel Mendoza egy páncélozott teherautóval érkezett értem. Ő volt apám üzlettársa és a gyámom, mióta a szüleim meghaltak, amikor tizenhat éves voltam.

A videó megtekintése után azonnal hívni akarta a rendőrséget.

– Fizetni fog – mondtam neki. – De először azt akarom, hogy megtudja, mennyi múlott rajtam az élete.

Azon a reggelen a Grupo Montemayor felmondta a Mauricio technológiai cégét támogató közvetett szerződéseket. Hivatalosan eltűntként fogok nyilvántartani, amíg az Ügyészség kivizsgálja a balesetet.

Másnap reggel Mauricio sírva jelent meg a hatóságok előtt, és „szeretett feleségét” kérte. Amikor elmagyarázták, hogy nincs holttest, és nem tudnak halotti anyakönyvi kivonatot kiállítani, amíg az ügy folyamatban van, elfelejtette a bánatát.

„Akkor hogy fogom behajtani a biztosítást?” – kérdezte.

Ugyanezen a napon a könyvelője tájékoztatta, hogy több ügyfél is felmondta a szerződését, és hogy a névtelen alap, amely minden hónapban befizette a pénzt, felfüggesztette az összes finanszírozást.

A cégének még a teljes bérköltség fedezésére sem volt elég pénze.

Kevesebb mint egy hét múlva Daniela pénzt követelni kezdett tőle, Mauricio pedig sértegetni kezdte.

Aztán Gabriel belépett a férjem irodájába, és bemutatkozott a Grupo Montemayor befektetési igazgatójaként.

Tizenkétmillió pesót ajánlott fel neki a cég megmentésére, részvényekért és hírnévre vonatkozó záradékért cserébe: öt éven át kifogástalan nyilvános magatartást és hűséges özvegyember imázsát kellett fenntartania. Egy szerető vagy egy komoly botrány mindent elveszített.

Mauricio szinte olvasás nélkül írta alá.

Órákkal később Daniela visszament, hogy megkeresse.

Úgy bánt vele, mint egy idegennel.

–Most halt meg a feleségem. Soha többé ne sugalld, hogy köztünk valami történt.

Daniela dühösen meredt rá.

—Ne felejtsd el, ki tud a fékekről.

És ekkor fordult át állítólagos szerelmük háborúba.

Három nappal később Daniela megérkezett a régi házamba. Doña Lupita kint volt, egy gyertyát és néhány virágot hagyott, mert azt hitte, meghaltam.

„Tűnj innen, te kíváncsi vénasszony!” – kiáltotta rá Daniela.

Meglökte.

Doña Lupita elesett és beütötte a fejét egy lépcsőfokba. Daniela elszaladt.

Láttam mindent a biztonsági kamerákon, és küldtem egy mentőautót. A mentősöknek sikerült stabilizálniuk az állapotát.

Ez kimerítette azt a kevés türelmemet is, ami még megmaradt.

Azon a délutánon egy rejtett kamerán keresztül, amelyet egy Gabriel által Mauriciónak adott dísztárgyba szereltek, hallottam, hogy Daniela belép az irodájába.

–Hatmilliót akarok. Vagy holnap elmegyek a rendőrségre, és szólok nekik, hogy fékeztek.