Láttam, ahogy több nő belép az épületbe gyermekeikkel. Néhányan ijedten érkeztek. Mások alig tudtak bárki szemébe nézni.
Megértettem, hogy a túlélés nem a történetem vége.
Ez volt a kezdet.
Mauricio és Daniela megpróbáltak meggyőzni arról, hogy az értékem tizennyolcmillió peso, egy ház és egy cég.
Doña Lupita, anélkül, hogy tudta volna a vezetéknevemet vagy a bankszámlámat, az életét kockáztatva kihúzott egy járműből, ami mindkettőnket megölhetett volna.
Ez volt a különbség.
A család nem mindig arról szól, hogy kivel osztozol az asztalon, a vezetéknevedről vagy az ágyadról.
Néha az, aki megfogja a kezed, amikor fél méterre vagy a szakadéktól, és kimondja az igazat, amit senki más nem mer elmondani.
Azon az éjszakán egy másik énem halt meg La Marquesában.
A nő, akinek el kellett rejtőznie ahhoz, hogy szeressék.
A feleség, aki összekeverte az áldozatot a szerelemmel.
A barát, aki igazolta azokat a jeleket, amiket nem akart látni.
De a nő, aki visszasétált a viharon keresztül, tanult valamit, amit soha nem fog elfelejteni:
Aki szeret téged, annak nem kell kicsivé tenned magad ahhoz, hogy maradhasson.
És aki csak addig marad, ameddig azt hiszi, hogy hasznodra válhat, az egy nap ugyanabba az ürességbe zuhan, amit neked készített.
