Mauricio elsápadt.
Aztán elmosolyodott.
– Hétfőn, a Grupo Montemayorral kötött hivatalos szerződéskötés után, megkapom a többit. Odaadom neked a részed, és elhagyjuk az országot.
Daniela egyetértett.
Amikor elment, Mauricio telefonált.
– Hétfő este vedd fel Danielát. Vedd el a telefonját és a felvételeit. Aztán tüntesd el. Egymilliót fizetek neked.
Már bevallotta a balesetemet, és most már a saját szeretőjét is meg akarja ölni.
Hétfőn a Reforma utcában egy hotel látta vendégül az üzleti vezetőket és a sajtót a mentőcsomag nyilvános aláírása alkalmából.
Mauricio fehér ruhában lépett színpadra.
–Ezt a győzelmet Valeriának, életem szerelmének ajánlom. Az emléke megtanított arra, hogy jobb ember legyek.
Daniela hátulról figyelte az eseményeket.
Aztán kialudtak a lámpák.
A főkapuk kinyíltak.
Egy feketébe öltözött nő lépett a színpadra.
Mauricio elejtette a mikrofont.
– Nem… nem lehetsz életben.
De a legrosszabbat még nem láttam.
3. RÉSZ
Senki sem lélegzett a szobában.
Az asztalok között sétálgattam, és suttogást hallgattam. Néhány vendég felismert az eltűnt személyek fotóiról, amelyek a hét folyamán keringtek. Mások csak egy nőt láttak, aki állítólag egy szakadékban halt meg, és aki most Gabriel Mendoza és az ország egyik legbefolyásosabb üzleti csoportjának több vezetője mellett sétált.
Mauricio addig hátrált, amíg a képernyőnek nem ütközött.
– Valeria… mit jelent ez?
Gabriel fogott egy másik mikrofont.
– Hölgyeim és uraim, bemutatom Önöknek a Grupo Montemayor igazgatótanácsának elnökét és többségi részvényesét: Valeria Montemayor Cárdenas asszonyt.
A csendet felkiáltások törték meg.
Daniela elejtette a poharát.
Mauricio úgy nézett rám, mintha most fedezte volna fel, hogy a személy, akivel három évig lefeküdt, egy idegen.
–Ez hazugság. Nincs pénzed. Árva voltál.
– Igen, Mauricio. Elvesztettem a szüleimet. Amit sosem mondtam el neked, az az, amit rám hagytak.
Felmentem a színpadra.
„Amikor megismertelek, tudni akartam, hogy szeretheted-e Valeriát, és nem a vezetéknevemet. Ezért éltem veled testőrök, sofőr nélkül, és anélkül, hogy a vagyonomról beszéltem volna. Amikor a céged bajba került, külön alapokon keresztül mozgattam a pénzt, így soha nem fogod megtudni, hogy tőlem származik. Még a házat is, amiről a saját kemény munkáddal dicsekedett, a saját pénzemből tartottam fenn.”
Mauricio remegni kezdett.
– Meg tudom magyarázni.
– Már elmagyaráztad.
Jelzést adtam.
A képernyő felvillant.
Megjelent a házunk nappalija. Mauricio és Daniela ölelkeztek, kezükben poharakkal.
Saját hangja töltötte be a szobát:
„Én magam vágtam el a fékcsövet. A viharban senki sem fog gyanakodni semmire. Amint Valeriát halottnak nyilvánítják, behajtom a tizennyolcmilliót.”
Senki sem tapsolt.
A szégyen erősebb volt bármilyen sikolynál.
Daniela elindult a kijárat felé, de két nyomozó lépett be a szobába.
– Ne menjen, kisasszony!
Megdermedt.
Mauricio a konzol felé vetette magát.
– Kapcsold ki! Megbolygatták!
Gábriel felvett egy mappát.
—Az eredeti aktát már átadták az Ügyészségnek a hanganyag elemzésével, a felvételekkel és a megtalált jármű műszaki jelentésével együtt. A szerelők szándékos vágást találtak a fékvezetékben.
Mauricio Danielához fordult.
– Ezt te tetted! Hülyeségekkel tömted tele a fejem!
Daniela idegesen felnevetett.
–Én? A saját kezeddel fékeztél.
A képernyő megváltozott.
Most Mauricio irodája jelent meg. Hallani lehetett, ahogy Daniela pénzt követel, és azzal fenyegetőzik, hogy felfedi a bűncselekményt.
Aztán jött a második felvétel.
„Szedd el hétfő este. Vedd el a telefonját. Aztán tüntesd el.”
Daniela a szája elé kapta a kezét.
– Meg akartál ölni?
– Dani, figyelj…
– Megesküdtél nekem, hogy együtt megyünk el!
-Csendben maradj!
Rárontott, és a rendőrök közbeavatkoztak.
Meglepődve tapasztaltam, hogy semmi elégedettséget nem érzek.
Nem álltak előttem óriási szörnyek. Csak két apró ember, akik úgy döntöttek, hogy egy élet kevesebbet ér, mint egy biztosítás.
Mauricio addig küzdött, amíg meg nem bilincselték.
Amikor rájött, hogy már nem menekülhet, a büszkesége eltűnt.
– Valéria, kérlek.
Nem válaszoltam.
„Kétségbeesett voltam. A cég csődbe akart menni. Daniela nyomást gyakorolt rám. Hibáztam, de meg tudjuk javítani.”
– Hiba? Hiba elfelejteni egy évfordulót. Döntés, hogy lefékezed a feleséged autóját, és viharban egy hegyi útra küldöd.
-Szeretlek.
Ez a két szó már semmit sem jelentett.
– Nem. Imádtad, amit szerinted ki tudsz belőlem hozni.
Letérdelt.
– Meg tudok változni.
–Kaptál egy második esélyt anélkül, hogy tudtad volna. Amikor azt hitted, hogy meghaltam, bűntudatot érezhettél volna. Kereshettél volna. Megtagadhattad volna a biztosítási díj beszedését. Megmenthetted volna a cégedet a váltságdíjból, és kifizethetted volna a munkásaidat.
Mereven bámultam rá.
– Ehelyett először a halotti anyakönyvi kivonatot kérted. Aztán kirúgtad Danielát, hogy megvédd a hírnevedet. Az előleg egy részét személyes kiadásokra fordítottad, végül pedig megpróbáltad megöletni az egyetlen személyt, aki vádolhatott téged.
Mauricio lehunyta a szemét.
Megértettem.
Nem esett csapdába.
Saját létmódja csapdájába esett.
A tisztek elvitték.
Daniela követett, szintén megbilincselve. Amikor elhaladt mellettem, megállt.
– Engem is becsaptál. Szegénynek tetteted magad.
– Elrejtettem a pénzem. Te eltitkoltad, hogy lefeküdtél a férjemmel, és hogy tudtad, hogy meg akar ölni. Nem vagyunk egyformák.
– Ha tudtam volna, hogy ki maga…
–Pontosan ez a probléma. Ha tudtad volna, hogy ki vagyok, jobban bántál volna velem. Doña Lupita nem tudta, ki vagyok, amikor megmentett.
Daniela elsápadt.
