1. RÉSZ

– Mariana még nem tudja, hogy Andrés már elkezdte kivenni a pénzt. Mire megtudja, a lakás már foglalt lesz.

Amikor meghallották a nevem kiáltását egy paradicsomos stand mögül, le sem tudtam állni a Coyoacán piac közepén.

A hang Teresáé volt, az anyósomé.

Elmentem zöldséget venni szombat ebédre. A tizennyolc éves fiam, Nicolás, aznap délután jött haza az egyetemről, és megígérte, hogy chilaquiles-t süt, mert hetek óta panaszkodott a menzai kosztra.

Éppen üdvözölni akartam Teresát, amikor meghallottam a második mondatot.

„Az a pénz soha nem lett volna szabad Nicolásé” – mondta egy barátjának. „Andrés már megértette, hogy nincs kötelessége házat venni egy másik férfi fiának.”

Éreztem, hogy kihűlnek a kezeim.

Andrés nyolc éven át „fiának” szólította Nicolást.

Elkísérte a versenyekre, megtanította vezetni, és az első sorban ült, amikor beiratkozott az egyetemre. Három évvel korábban pedig ő javasolta, hogy takarékoskodjanak együtt, hogy egy napon segítsenek neki előteremteni egy lakásvásárlás előlegét.

Kötvényeket, profitot és a megtakarításaim egy részét fizettem be. Andrés is befizetett.

Amikor legutóbb rákérdeztem, azt mondta, hogy majdnem 2,3 millió pesónk van.

Aztán Teresa Danielát, Andrés lányát említette.

–Jobbat érdemel. Az örökölt stúdió egy cipősdoboz.

Daniela húszéves volt, és egy kis lakást örökölt Iztacalcóban egy nagybátyjától. Nem volt fényűző, de kifizette, és mindig azt mondta, hogy egy felújítás elég lesz.

– Andrés egy igazit akar venni neki Benito Juárezben – folytatta Teresa –. Már átutalta nekem a pénz egy részét, hogy Mariana ne lássa.

Nekidőltem egy falnak.

Andrés magyarázatai az elmúlt hónapokban kezdtek a helyükre kerülni a fejemben: „autójavítás”, „kölcsön egy kollégának”, „ideiglenes költözés”.

De a legrosszabb még hátra volt.

– És meddig kell még menniük? – kérdezte a barát.

– Andrés már talált egy forrást. Mariana anyja.

Majdnem elejtettem a táskát.

Anyám, Elena, hatvankilenc éves volt, és egyedül élt egy régi, kétszobás lakásban az Álamos negyedben.

Andrés hetek óta látogatta.

Kulcsot csináltatott neki.

Szerzett neki egy vízvezetékszerelőt.

Hoztam neki élelmiszert.

Még kisebb, liftes lakásokat is mutatott neki.

Azt hittem, gondoskodom róla.

„Majd ráveszi, hogy eladja” – mondta Teresa. „Vesz valami kisebb dolgot, marad úgy 1,3 milliója, és Andrés ezt a pénzt beteszi hozzám. Összeadjuk az egészet, és megvesszük Daniela lakását.”

– És Marianna?

Teresa felnevetett.

„Jelenetet fog csinálni, de túlteszi magát rajta. Nem fog pénz miatt elválni nyolc év után.”

Ez a mondat felébresztett.

Nem panaszkodni mentem ki.

Nem sikítottam.

Elsétáltam a standtól és felhívtam anyámat.

– Anya, Andrés megint beszélni fog veled a lakásod eladásáról.

– Csak azt mondta, hogy holnap megy.

– Ne mondj neki nemet.

Csend lett.

-Mint?

–Mondd meg neki, hogy érdeklődsz. Tegyél fel kérdéseket. Kérdezd meg, mennyi maradna, hová tenné a pénzt, és kinek a nevére. De ne írj alá semmit. Sem szerződést, sem meghatalmazást, sem átruházást.

– Marianna, mi történik?

A folyosó felé néztem, ahol anyósom még mindig nyugodtan beszélt.

– Azt hiszem, a férjem megpróbálja elvenni a pénzedet.

Azon az estén Andrés szokás szerint velünk vacsorázott.

Viccelődött Nicolással, felajánlotta, hogy vesz neki egy laptopot, sőt, még ezt is mondta neki:

– A tanulás sosem költség, fiam.

Alig bírtam ránézni.

Aztán Miklós bement a szobájába.

Andrés az asztalon hagyta a mobiltelefonját, és elment zuhanyozni.

Tudta a jelszavát.

Megnyitottam a csevegést Teresával.

Az első üzenet így szólt:

„Anya, már van 980 000-ed. Ne adj vissza semmit, amíg le nem zárjuk Daniela ügyét.”

És alatta volt még egy:

„Mariana úgy hiszi, hogy a megtakarítás még mindig teljes. Holnap kiveszem a maradékot.”

De az utolsó sortól elállt a lélegzetem:

„Már csak Elenának kell eladnia. Az ő pénzéből még a hónap vége előtt lezárjuk a lakást.”

Abban a pillanatban megértettem valami ijesztőt.

A férjemnek esze ágában sem volt elárulni minket.

Már megtettem.

És még így is el kellett vennie szinte mindent, ami anyámé volt.

2. RÉSZ

Másnap reggel Andrés mosolyogva távozott.

–Megyek anyukádhoz. Azt hiszem, végre észhez tért a lakással kapcsolatban.

– Ez nagyszerű – válaszoltam.

Semmit sem gyanított.

Egy órával korábban már beszéltem Lorenával, egy ügyvédnővel, akit a munkahelyemről ismertem. Megmutattam neki az átutalásaimat, a lefényképezett üzeneteket és a nyugtákat, amelyekre olyanokat írtam, mint például, hogy „Nicolás lakásmegtakarítása”.

„Ne nyúlj a számláihoz!” – figyelmeztetett. „Csak azt gyűjtsd össze, ami jogosan a birtokodban van: a bankszámlakivonataidat, a beszélgetéseidet és a dokumentumaidat. És győződj meg róla, hogy az édesanyád semmit sem ír alá.”

Anyám találkozott Andrással, miközben én egy közeli kávézóban várakoztam.

Felvette a beszélgetést, mert részt vett benne.

Amikor Andrés elment, felrohantam a lakására.

Az asztalon új épületek brosúrái és egy számokkal teli lap hevert.

Anyám lejátszotta a hanganyagot.

– Ha itt Álamosban eladsz – mondta Andrés –, és veszel valami kisebbet, akkor körülbelül 1,3 milliód marad.

– És mit csináljak azzal a pénzzel?

– Van egy belső programunk a fejlesztő cégnél. Ez csak az alkalmazottaknak és családtagjaiknak szól. Évente akár tizennyolc százalékot is kereshetnek.

-Hol írjam alá?

Andrés szünetet tartott.

– Alkalmazottként jövök. Te helyezd át hozzám, én pedig elhelyezem.

Anyám megkérdezte: