A hazugság épphogy meghalt.

Aztán megszólalt a csengő.

Anyám nyitotta ki.

Patricia kint volt.

Daniela mellette állt.

Andrés mozdulatlan maradt.

– Mit csinálsz itt?

Daniela köszönés nélkül lépett be.

– Azért jöttem, hogy elmondjam, nem akarom azt a lakást.

— Te nem tudod, miről beszélsz.

– Nagyon jól tudom, honnan van pénzed.

Andrés rám mutatott.

– Ötleteket ültetett a fejedbe.

– Marianának nem kellett semmiről meggyőznie. Azt mondtad, hogy beleegyezett.

– Mert előbb-utóbb úgyis meg fogja érteni.

– Szóval hazudtál.

– Valami jobbat akartam adni neked.

– Már van hol laknom.

– Az a viskó huszonnyolc méter hosszú.

– Az enyém.

Ez a válasz még jobban feldühítette.

– Az apád vagyok. Megpróbálok jó kezdést adni neked.

Daniela néhány másodpercig nézte.

–Nem akarom úgy kezdeni az életemet, hogy ellopom valaki más kezdetét.

Andrés szárazon felnevetett.

– Most Nicolás az áldozat?

-Apu…

„Senki sem tartozik neki lakással! Felnőtt férfi. Van biológiai apja. Hadd segítsen neki.”

Sokkal nagyobb fájdalmat éreztem, mint a pénz okozta fájdalom.

– Ezt gondolod Nicolásról nyolc év után?

– Mariana, ne válts témát!

– Fiúnak hívtad.

– Mert velem lakott.

Daniela hátrált egy lépést.

– Milyen szörnyű hallani téged.

– Ne dramatizálj.

– Nem dramatizálok. Kifogásként használsz.

– Mindezt érted tettem.

– Nem. Azért tetted, hogy úgy érezd, te döntesz az életemről.

A mondattól szóhoz sem jutott.

Anyám az ajtóra mutatott.

– Tűnj el a házamból.

Andrés rám nézett.

– Amikor hazaérünk, közönség nélkül fogunk beszélni.

– Nem megyek vissza hozzád.

Összeráncolta a homlokát.

-Hogy érted ezt?

– Ma beadtam a válókeresetet.

Néhány másodpercig senki sem szólt.

Aztán idegesen felnevetett.

– Nyolc évet fogsz elpazarolni egy lakásért?

-Nem.

Egyenesen ránéztem.

–A nyolc év akkor ért véget, amikor úgy döntöttél, hogy mindannyiunknak hazudhatsz, és úgy irányíthatod az életünket, mintha a sajátod lenne.

Elment, és becsapta az ajtót.

Öt perccel később kaptam egy üzenetet Teresától.

„A fiam adta nekem azt a pénzt. Egyetlen fillért sem fogok visszaadni. Majd meglátjuk, hogyan bizonyítod be az ellenkezőjét.”

Nem válaszoltam.

Elküldtem Lorenának.

A válasza azonnali volt:

„Tartsd meg.”

Andrés egészen addig a pontig azt mondhatta, hogy az átigazolások zavarosak voltak.

A saját anyja írásban megerősítette, hogy nála van a pénz.

Három nappal később Andrés visszatért a házastársi lakásba ruháért.

Dolgoztam.

Nicolás volt az, aki megtalálta.

„Elmész?” – kérdezte tőle.

— Csak egy ideig.

-Mert?

– Anyád érzelmi döntéseket hoz.

Miklós a bőröndökre nézett.

– A nekem félretett pénz miatt?

Andrés mozdulatlan maradt.

– Ki mondta neked?

– Tehát létezett.

– Senki sem ígérte neked hivatalosan azt a pénzt.

– Többször is mondtad, hogy pénzt gyűjtenek a lakhatásomra.

— Változnak a tervek.

— És hol van az?

Andrés elvette a kabátját.

– Ez anyád és köztem van.

– Odaadtad Danielának?

Nem válaszolt.

Miklós lesütötte a tekintetét.

-Értem.

– Semmit sem értesz. Ő a lányom.

– És én mi voltam?

Andrés bosszúsan felsóhajtott.

– Nicolas, mindig jól bántam veled.

– Én ezt nem kérdeztem.

A fiú ránézett.

– Amikor „fiamnak” szólítottál, az csak egy módja volt annak, hogy jól bánj velem?

Andrés befejezte a bőrönd becsukását.

–Édesanyáddal éltem. Nyilvánvalóan el kellett fogadnom téged.

Erre a mondatra Nicolás jobban emlékezett, mint bármelyik számra.

Amikor este megérkeztem, egyedül ült a konyhában.

Mindent elmondtam neki.

Az átutalások.

Az üzenetek.

A hamis befektetés.

A nagymamája lakásának eladási kísérlete.

És azt is mondtam neki, hogy Daniela egyetlen pesót sem volt hajlandó elfogadni.

„Tudta?” – kérdezte.

-Nem.

Bólintott.

– Akkor nem haragszom rá.

Aztán csendben maradt.

– Anya, tudok dolgozni. Nem kell tönkretenned az életed csak azért, hogy bármit is vegyél nekem.

– Nem azért válok el, hogy vegyek neked egy lakást.

Leültem vele szemben.

– Elválok, mert senkinek sincs joga titokban eldönteni, hogy mitévő legyen mások pénzével, házával vagy jövőjével.

A következő hetekben Andrés többször is megváltoztatta a történetét.

Először azt állította, hogy a Teresának küldött pénz egy idős nő anyagi támogatása volt.

Aztán azt mondta, hogy kölcsön.

Aztán kijelentette, hogy mindig is vissza akarta adni.

A probléma az volt, hogy üzenetek érkeztek.

Évekkel ezelőtti beszélgetéseket őriztem meg.

„120 ezret fizettem be Nico lakásalapjába.”

Azt válaszolta:

„Tökéletes. Már kezd formát ölteni a horga.”

Ott voltak a számlakivonatok is.

Jöttek a bónuszaim.

Napokkal később hasonló összegeket küldtek Teresának.

A történet magától kezdett szétesni.

Az anyámnak szánt állítólagos befektetés még rosszabb volt.

Lorena hivatalos tájékoztatást kért az Andrés által említett programmal kapcsolatban.

A cég kedvezményeket kínált az alkalmazottaknak lakásvásárlás esetén.

De soha nem volt olyan program, ahol a családtagok pénzt adtak egy munkásnak, hogy az évi tizennyolc százalékot kapjon.

Az Andrés által anyámnak küldött prezentációt valódi kereskedelmi anyagokból módosították.

Amikor a cége a hagyatéki eljárás során tudomást szerzett róla, belső vizsgálatot indított.

Nem rúgták ki.

De elvesztette jelentős bónuszát, és eltávolították azokból a projektekből, ahol bizalmas üzleti információkat kezelt.

Eközben Teresa pánikba esni kezdett.

Egyik este felhívta a fiát.

Később azt mondta, hogy végül rákiáltott:

– Azt mondtad, Mariana hisztizni fog, aztán elmúlik.