1. RÉSZ

– Itt van százhúszezer peso. Fogadd el fizetségül az öt évért, amit veled elvesztegettem. Az esküvő lefújva.

Diego úgy hagyta a borítékot a polancói menyasszonyi műhely üvegasztalán, mintha épp most rendezett volna egy számlát.

Még mindig a tükör előtt álltam, egy ruhába préselődve, amivel még mindig tartoztam. Egy héttel az esküvőnk előtt a férfi, akinek segítettem befejezni a mesterképzését, és akit támogattam, amikor munkanélküli volt, úgy nézett rám, mintha elbocsátott alkalmazott lennék.

– Mit mondasz?

„Már nem vagyunk egy szinten, Valeria. Fernanda terhes. Az apja a Grupo Altavista alelnöke. Jövőnk van vele.”

Halkabb hang nélkül mondta.

Az anyja, Gloria, megjelent mögötte, fülbevalót viselve, amit én adtam neki.

– Ne csinálj jelenetet – mondta. – A fiam végre megértette, hogy egy kapcsolat nélküli nővel feleségül venni olyan, mintha követ húznának a nyakába.

Éreztem, hogy elzsibbadnak a kezeim.

– Öt éven át fizettem a tanfolyamokat, sőt még a lakbért is, amikor elvesztetted az állásodat.

Diego elmosolyodott.

– Pontosan. Köszönöm a támogatást. Ezért adok kölcsön neked pénzt.

Gloria felvett egy pohár vizet az asztalról, és mivel látta, hogy még mindig mozdulatlan vagyok, rám öntötte.

– És ne úgy nézz rá, mintha az életét köszönhetné neked. Vannak nők, akik jók arra, hogy elkísérjék a férfit a kezdeti szakaszban, és vannak, akik akkor, amikor már sikeres.

A víz lefolyt a sminkemen.

Nem sírtam.

Fogtam a borítékot, kinyitottam, és a bankjegyeket az asztalra dobtam.

– Tartsd meg a kártérítésedet. Szükséged lesz rá, amikor megtudod, mennyibe kerül egy olyan élet megvásárlása, ami nem a tiéd.

Átöltöztem és kimentem az esőbe. Masaryk úgy nézett ki, mint egy elmosódott fényekből álló folyó. Nem tudtam, hogyan mondjam el a szüleimnek Pueblában, vagy hogyan fogok visszajutni hétfőn az irodába, ahol Diegot éppen előléptették, Fernanda pedig egy alelnök lánya volt.

Egy zárt kávézó teteje alatt megláttam Santiagót, a Grupo Altavista egyik sofőrjét, egy negyvenes évei elején járó, egyszerű és visszafogott férfit.

Hónapokkal ezelőtt megvédtem, amikor egy rendező megpróbált vádat emelni ellene egy olyan csapásért, amit nem ő okozott. Azóta diszkréten baráti kapcsolatot ápolunk.

Látta, hogy csuromvizesen vagyok.

– Nem úgy nézel ki, mint aki boldogan távozott egy ruhából.

Humortalan nevetést hallattam.

– Elhagytak az alelnök terhes lányáért.

Santiago nem mondta, hogy „bocsánatot kérek”. Csak átnyújtotta a kabátját.

Még mindig dühösen, életem legabszurdabb kérdését tettem fel:

– Hozzám fogsz feleségül jönni?

Azt hitte, viccel.

– Valéria…

–Komolyan beszélek. Nem akarok sem bulit, sem pénzt. Csak azt akarom, hogy az a férfi megértse, hogy nem sikerült tönkretennie engem.

Santiago néhány másodpercig figyelt engem.

– A bosszú érdekében kötött házasság sokkal drágább lehet, mint gondolnád.

– Akkor mondj nemet.

Néma maradt.

Végül bólintott.

– Holnap van egy szabad időpont a Civil Anyakönyvi Hivatalban. Ha továbbra is szeretnéd, ott leszek.

Másnap reggel is vágyott rá.

Két kollégám volt tanú. Virág és gyűrű nélkül írtuk alá. Távozóban Santiago így szólt hozzám:

– Még meggondolhatod magad.

– Már öt éve bánom. Elég volt.

Hétfőn gúnyolódásra felkészülve érkeztem a Grupo Altavistába.

De mielőtt leülhettem volna, az elnök asszisztense sápadtan jelent meg a környékemen.

– Valeria, az igazgatótanács elnöke azonnal szeretne találkozni veled.

A harminckettedik emeleten Don Arturo Cárdenas felnézett és megkérdezte:

– Lányom… tudod egyáltalán, kivel házasodtál össze szombaton?

Abban a pillanatban megértettem, hogy az őrületem egy olyan ajtót nyitott meg előttem, amiről álmodni sem mertem volna.

2. RÉSZ

– Santiago Ortegával, a vezetői szolgáltatásokért felelős sofőrrel – válaszoltam.

Don Arturo szárazon felnevetett.

– Évek óta ezt a vezetéknevet használja. A teljes neve Santiago Cárdenas Ortega. Ő az egyetlen fiam.

Azt hittem, viccnek szánom.

Nem volt az.

Santiago külföldön tanult pénzügyet, és évekig a családi vállalkozásban dolgozott. Édesanyja halála után brutálisan összeveszett az apjával: azzal vádolta az igazgatótanácsot, hogy minden kapcsolatot tárgyalássá változtatnak, lemondott pozícióiról, és a családi vagyonból egyetlen pesót sem vett igénybe.

Egy évvel korábban beleegyezett, hogy visszatér a Grupo Altavistához egyetlen feltétellel: állandó pozíciót fog betölteni, és senki sem fedi fel a kilétét.

„Az igazgatótanács arra számított, hogy visszatér a vezetőségbe” – mondta Don Arturo. „Jobban szerette volna a nulláról megismerni a céget.”

A testem megdermedt.

– Semmit sem tudtam. Ha azt hiszi, hogy pénzért mentem hozzá feleségül, ma aláírom a válópapírokat.

Don Arturo megrázta a fejét.

„Nem azért hívtalak, hogy egy vagyont ajánljak fel. Azért hívtalak, mert a fiam azon gondolkodik, hogy visszatér a tanácsba.”

Ez jobban meglepett, mint a vezetékneve.

Amikor kijöttem, Santiagót a liftnél találtam, még mindig sofőregyenruhában.

– Már elmondta neked?

-Minden.

– Nem mindent – ​​mondta. – Azért fogadtam el, mert láttam, hogy ugyanolyan méltósággal bánsz az igazgatóval és a takarítószemélyzettel. És mert még összetörve is csak fel akartál állni.

Mosolygott.

– De van egy problémánk. Az exed előléptetést kapott az alelnök támogatásával.

Percekkel később megnéztem.

Diego a HR-osztály kíséretében lépett be az értékesítési területre. Ideiglenes regionális vezetőnek nevezték ki. Miután mindenki abbahagyta a tapsolást, odajött az asztalomhoz.

– Örülök, hogy eljöttél. Azt hittem, zavarban leszel.

– Már túltettem magam rajta.