Az özvegy dacolt a viharral, hogy elérje a vadászházat a hegyekben: „Egy elhunyttól származó levél hozott ide…”
Az októberi első havazás olyan erővel csapott le a Sierra Madre-ra, hogy kevesebb mint egy óra alatt eltűnt tőle az út.
Nicolás Valdés már három nappal korábban érezte a közeledő vihart. A szarkák már nem jöttek le a közeli fenyőfákra, a szél iránya megváltozott, és a szarvasmarhák már jóval sötétedés előtt menedéket kerestek.
42 évesen Nicolás jobban értette a hegyeket, mint az embereket. Tizenegy telet töltött egyedül egy faházban, kétnapi járásra a chihuahuai San Jerónimo del Bosque-tól. Vadászott, kecskéket tenyésztett, és tavasszal prémeket árult. A magány nem zavarta, mert megtanulta szokássá tenni.
Azon a délutánon éppen egy fejsze nyelét javítgatta, amikor Carbón, a fekete kutyája, felbukkant a kandalló mellett. Nem ugatott. Csak merev testtel bámulta az ajtót.
Miklós hallgatott.
A szél zúgása alatt egyenetlen lépteket hallott.
Felvette a puskát és kinyitotta.
Egy nő állt néhány méterre a folyosótól, egy fa botra támaszkodva. Hóval borított szürke kabátot viselt, és egy kis bőröndöt cipelt. Bal lába alig bírta a súlyt. Ajkai kékesek voltak, de sötét szemei furcsa elszántságot tükröztek.
– Don Nicolás Valdés? – kérdezte.
– Ki keresi őt?
– Elena Luján vagyok. A hirdetés miatt jöttem.
– Milyen bejelentés?
A nő megpróbált válaszolni, de a sétabotja beleesett a hóba. Nicholasnak sikerült elkapnia, mielőtt elesett volna.
Bevitte a lányt, leültette a tűzhely mellé, és egy takaróval betakarta a vállát. Elena hevesen remegni kezdett, miközben kávét melegített.
– A hirdetést Tomás Valdés írta alá – magyarázta. – A bátyja.
Miklós megfordult.
—Tomás 5 hónapja halt meg.
– Tudom. A levél a halála után érkezett.
Elena kinyitotta a bőröndöt. Kivett belőle egy újságot az El Correo de Chihuahua-ból és egy kézzel írott üzenetet.
A hirdetés „egy gyakorlatias, értelmes nőt keresett, aki hajlandó megosztani egy hegyi birtok munkáját, a házasság becsületes szándékával”.
Nicholas azonnal felismerte Thomas kézírását.
„Dühös leszel, testvér, de túl sokáig bujkáltál. Egy ház, ahol senki sem várja a visszatérésedet, sírbolttá válik.”
– Az az átkozott ember már életében is beleavatkozott – motyogta Nicholas.
Tomás egy fűrésztelepi balesetben halt meg. Egy fűrészgép lánca elszakadt és eltalálta, mielőtt bárki segíthetett volna rajta. Harmincegy éves volt, és ő volt az egyetlen, aki még hívatlanul meglátogatta Nicolást.
– Nem én adtam fel ezt a hirdetést – mondta Nicholas.
– Most már értem.
– És nem feleséget keresek.
Elena megfigyelte az egyetlen széket, a keskeny ágyat és a szinte katonai pontossággal elrendezett szerszámokat.
– Ezt én is megértettem.
– Akkor miért jött?
Elena megszorította a takarót.
„A férjem augusztusban meghalt. A hitelezők eladták a chihuahuai házunkat, hogy fedezzék az adósságaikat. 12 pesóval és ezekkel a ruhákkal maradtam. Két hónapig egy kereskedő könyvelését intéztem, cserébe azért, hogy a raktárában aludhassak, de a felesége úgy döntött, hogy egy fiatal özvegy, aki egy fedél alatt lakik, fenyegetést jelent. A bátyja levele volt az egyetlen ajtó, amit nyitva találtam.”
– Az ajtó nem volt nyitva. Tomás nyitotta ki anélkül, hogy megkérdezte volna.
– Talán tudtam, hogy soha nem tennéd meg.
A válasz bosszantotta Miklóst, mert igaz volt.
– Ha elvonul a vihar, elviszem a faluba.
-RENDBEN.
A havazás 4 napig tartott.
Miklós átadta az ágyát, és a kandalló mellett aludt. Jelena nem kért figyelmet. A második napon felkelt, botjára támaszkodott, és kukoricakenyeret kezdett sütni. A harmadikon talált egy szakadt zsákot, és megfoltozta. Aztán elrendezte az élelmet, hogy márciusig kitartson.
Nem azért beszélt, hogy kitöltse a csendet, és ez örömmel töltötte el Nicholast.
Egyik délután Elena megtalálta a könyvelőkönyvét.
– Rosszul számolod ki a szőrmék értékét.
Nicholas otthagyta a kést, amivel dolgozott.
– Tavasszal emelkedett az ár.
– És augusztusban esett. Túl sok bőr érkezett Sonorából. Ha San Jerónióban adod el, 30%-kal kevesebbet kapsz, mint amennyit itt felsoroltál.
— Honnan tudod ezt?
– A férjem kamionsofőr volt. Régebben én hordtam az összes könyvét.
Elena áttekintette az összes adatot, és egy másik értékesítési útvonalat dolgozott ki. Ha Nicolás áprilisig vár, és elküldi az árut Parralnak, majdnem a dupláját keresheti.
Közbeszólás nélkül végighallgatta.
– Thomas egy gyakorlatias nőt kért – mondta végül.
– Úgy tűnik, tudta, hogyan kell reklámokat írni.
Testvére halála óta először mosolygott Nicholas.
A hó hetekre eltorlaszolta az utat. Elena elkezdte intézni a könyvelést, miközben Nicolás megtanította neki, hogyan kell vigyázni a tűzre, gondoskodni a kecskékről és felismerni az időjárás változásait.
Soha nem kérdezte meg, miért sántikál. Egyik este a lány elmondta neki.
A lába megsérült, amikor férje hintója felborult. Arturo Luján sértetlenül megúszta, de ettől kezdve teherként kezelte. Amikor meghalt a raktárát elpusztító tűzvészben, Elena rájött, hogy jelzáloggal terhelte meg a házat, és szinte az összes adósságot eltitkolta.
„Sírtam azért a férfiért, akinek hittem” – vallotta be. „Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is találkoztam az igazival.”
Miklós a tűzre nézett.
– Tomás azt mondta, hogy azért jöttem erre a hegyre, hogy éljek. Az igazság az, hogy azért jöttem, hogy ne veszítsek el senkit. Aztán meghaltak a szüleim, aztán ő is. Úgy tűnik, a bujkálás nem sok hasznot hoz.
