A herceg tréfásan meghívta táncolni a visszafogott barátnőjét… és hirtelen halálos csend borult az egész bálteremre!
A néma menyasszony, aki megalázott egy egész szobát
A Hacienda de los Laureles nagytermében a gyertyák olyan fényesen égtek, hogy a márványpadló mintha arannyal lenne bevonva. A csillárok alatt Valladolid legbefolyásosabb családjai beszélgettek, miközben egy kis zenekar hangolta hangszereiket.
1808 ősze volt, és aznap este Don Sebastián Alcázar, Valdemora márki eljegyzését ünnepelték.
Sebastian az ablaknál állt, ujjai között egy érintetlen pohárral. Magas, elegáns volt, és hozzászokott, hogy az emberek félreállnak, amikor átmegy egy szobán. Mereves állkapcsa azonban elárulta, hogy nem volt boldog.
Nem szerelemből ment volna férjhez.
A gyenge termés, az elárasztott bánya és számos kölcsön meggyengítette az Alcázar család vagyonát. Inés Villaseñorral kötött házassága két szomszédos birtokot egyesített, és lehetővé tette mindkét család számára, hogy újratárgyalják adósságaikat.
Inés a szoba másik oldalán volt, szinte teljesen elrejtve néhány növény mögött. Halványkék ruhát viselt, és a szoknyája fölé kulcsolta a kezét. Gyerekkorától kezdve azt tanulta, hogy ha felhívja magára a figyelmet, azzal csak kigúnyolják a félénkségét.
Az apja is eladósodott. Ezért fogadta el panasz nélkül az eljegyzést.
A vendégek már morogtak.
– Szegény márki – mondta Don Joaquín Paredes, Sebastián unokatestvére. – Bármelyik nőt megnyerhetné magának, és végül egy alig beszélni tudó lánnyal kötne ki feleségül.
– Azt mondják, reszket, ha egy úriember egyenesen ránéz – tette hozzá Beatriz Alcocer. – Olyan lesz, mintha egy selyembe öltözött egérrel táncolna.
Inés minden egyes szóra odafigyelt.
Nem reagált. Már rosszabb megjegyzéseket is elszenvedett a sivár külseje, a hallgatása és anyja múltja miatt. A vitatkozás csak újabb ürügyet adott a kegyetlenségnek a folytatásra.
Sebastián is hallotta a nevetést. Zavarta, nem azért, mert Inést védte, hanem mert úgy érezte, hogy a választását és a vezetéknevét gúnyolják.
Joaquín megveregette a vállát.
–Hívd meg táncolni. Ki akarjuk próbálni, hogy a kisegér át tud-e menni a szobán anélkül, hogy rád lépne.
Sebastiannak vissza kellett volna utasítania. Ehelyett, büszkeségétől megbántva és meggyőződve arról, hogy bármilyen helyzetet képes irányítani, átment a szobán.
Megállt Inés előtt, és laposan meghajolt.
– Villaseñor kisasszony, engedélyezné nekem ezt a keringőt?
Felnézett.
Látta az arcán a derűt és a barátai mosolyát. Megértette, hogy a meghívás nem a szeretet jele, hanem egy udvariasságnak álcázott vicc.
Elutasíthatta volna, és ott maradhatott volna, ahol az árnyak kedvesek voltak.
De valami, ami évekig rejtve volt a hallgatása mögött, felébredt.
— Örömmel, Excellenciád.
Sebastian kezére tette a kezét, és a szoba közepe felé indult.
A zenekar lassú keringőbe kezdett. A férfi a derekára tette a kezét, várva, hogy érezze a remegését. Két esetlen fordulatot képzelt el, egy bocsánatkérést és barátai nevetését.
Inés precízen megtette az első lépést.
Aztán a második.
Amikor a zene felgyorsult, olyan természetes kecsességgel fordult meg, hogy Sebastiannak több pillanatba telt, mire megértette, mi történik. Minden mozdulatát előre látta, könnyedén követte a ritmust, és úgy tűnt, már azelőtt tudja a keringő szándékát, hogy a zenészek egyáltalán kimondták volna.
Sebastian egy nehezebb figurával próbálkozott.
Inés egy tökéletes fordulattal válaszolt.
A körülöttük zajló beszélgetés kezdett elhalkulni. A táncoló párok lassan visszahúzódtak, hogy nézzék őket.
A fiatal nő, akit mindenki jelentéktelennek nevezett, egy királynő magabiztosságával sétált a gyertyatartók alatt. Háta kiegyenesedett, arcáról eltűnt a félelem, és a kék ruha minden fordulattal átalakulni látszott.
Senki sem tudta, hogy édesanyja, Catalina Mendoza, mielőtt férjhez ment, táncosnő volt az alkirály udvarában. Inés gyermekkorában mindketten éjfél után gyakoroltak, amikor az apja és a szolgák aludtak.
Catalina minden lépésre megtanította neki, de valami fontosabbra is.
– Ne azért táncolj, hogy csodáljanak – mondta neki. – Táncolj, hogy emlékezz arra, hogy a tested és a hangod a tiéd.
Három évvel korábban halt meg. Azóta Inés soha többé nem táncolt.
Egészen addig az éjszakáig.
Sebastian abbahagyta a viccre való gondolást. Komolyan táncolni kezdett, alkalmazkodott a lányhoz, ahelyett, hogy kényszerítette volna, hogy kövesse őt. Amióta bejelentették az eljegyzésüket, most először nem egy kényelmes menyasszonyt látott a képen, hanem egy olyan nőt, akinek soha senki nem engedte meg, hogy önmaga legyen.
Amikor az utolsó hang megszólalt, mindketten mozdulatlanok maradtak, továbbra is kézen fogva.
A szoba csendben maradt.
Aztán egy idős márkinő tapsolni kezdett. A többiek utánozták, míg a hang be nem töltötte a haciendát.
Joaquín kissé nyitott szájjal tartotta a poharát. Beatriz arcáról eltűnt a mosoly.
Sebastian mélyen és őszintén meghajolt.
Inés egy apró mosollyal válaszolt, ami az első volt, amit valaha látott az arcán.
Később, amikor a vendégek bementek az ebédlőbe, Sebastian egy ablaknál találta meg.
– Bocsánatot kell kérnem.
– Azért, mert meghívtál táncolni?
– Azért, amiért megvolt a maga oka. Egy gúnyolódásra akartam válaszolni, és nem gondoltam arra, hogy mit éreznél.
– Tudtam, hogy vicc.
Sebastian zavartan lesütötte a tekintetét.
– Akkor miért fogadta el?
– Mert nem neked vagy a barátaidnak táncoltam. Magamnak táncoltam.
Ez a válasz egyszerre fájt neki, és lenyűgözte.
– Az anyja biztosan nagyszerű tanár volt.
