Nem tudták elérni a sérült farmert, amíg a vad ménje egy elhízott nőt nem választott a megmentésére.
A nő, aki legyőzte a fekete lovat
1886 őszén Micaela Robles a földre vetette magát, és a sebesült férfi felé kezdett kúszni.
Senki sem kérte rá. A szakadékban összegyűlt hét cowboy közül senki sem hitte, hogy képes rá. Majdnem két órát töltöttek azzal, hogy megpróbálják elmozdítani a gazdáját védő hatalmas fekete mént, de az állat három kötelet elszakított és két férfit fellökött.
Micaela viszont kötél és fegyver nélkül haladt előre.
Huszonhét éves volt, 43 cent volt a zsebében, és egy bőröndje, amelyre egy döglött öszvér szíjait ragasztották. Előző nap óta nem evett. Az utolsó két mérföldet gyalog tette meg, mert a postakocsi sofőrje ragaszkodott hozzá, hogy a teste túl nehéz a tengelyhez.
Nem kegyetlenül mondta, hanem azzal a közönnyel, ami a legjobban fájt. Mintha Micaela nem is nő lenne, hanem egy kellemetlen teher.
Azonban felvette a csomagjait, és folytatta útját a chihuahua-i Sierra Madre hegységben. Mindig ugyanazt tette: továbbment, még akkor is, ha mások úgy döntöttek, hogy nincs hely számára azon a helyen, ahová menni próbált.
Amikor meghallotta a sikolyokat a szakadékban, letért az ösvényről.
A mén fekete volt, mint az obszidián. Mellkasát hab borította, fülei a koponyájához lapultak, patái pedig sárba süllyedtek. Teste alatt egy magas férfi feküdt lovaglókabátban. Az egyik karja kificamodott, és zihált.
– Takarodj! – kiáltotta Leandro Salas, a ranch felügyelője. – Az a ló meg fogja ölni!
Micaela megfigyelte az állatot.
– Nem, nem támad.
– Már lefülelt két embert.
– Mert megpróbálták elvenni a tulajdonosától. Ő védi.
Leandro hitetlenkedve felnevetett.
– És ezt honnan tudod?
– Mert ha meg akart volna ölni minket, már megtette volna.
Micaela levette a kalapját, és a földre tette. Aztán arccal lefelé feküdt, hogy kevésbé fenyegetőnek tűnjön. Lassan közeledett, és minden alkalommal megállt, amikor a mén patái a földet súrolták.
– Nyugi – mormolta. – Nem fogom elfogadni tőled. Csak segíteni akarok.
A ló felhorkant. A cowboyok arra számítottak, hogy rátámad.
Micaela tovább mesélt neki az előző esti viharról, a fenyőfák illatáról és a tisztulni kezdő égboltról. Szavai kevésbé számítottak, mint a hangneme: nyugodt, nyugodt és igénytelen volt.
Amikor már csak pár lépésnyire volt tőle, kinyújtotta a kezét.
A mén lehajtotta a fejét, és megszagolta az ujjait. Aztán az orrát a vállához támasztotta.
Teljes csend lett úrrá a szakadékon.
Micaela megsimogatta az állat nyakát, mellé csúszott, és elérte a sebesült férfit.
Hallasz engem?
Az idegen szürke szemei kinyíltak.
-Igen.
„Kificamodott a válla, és talán két bordája is eltört. Vissza tudom tenni a karját a helyére, de fájni fog.”
—Csináld meg.
–Először is, hagyd abba azt a viselkedést, mintha a fájdalom beismerése udvariatlan lenne.
Meglepetten nézett rá.
– Nem tudja, hogy ki vagyok.
–Most csak egy sárban fekvő ember. Elég volt.
Micaela megfogta a karját, és egy gyors, pontos mozdulattal visszarúgta a vállát a helyére. A férfi összeszorította a fogát, és elfojtottan felnyögött.
– Hol tanultad meg ezt csinálni?
–Állatokról gondoskodni. A gazdag emberek csontjai nem is annyira mások.
A mellettük falként álló mén segítségével Micaelának sikerült talpra állítania. Csak ezután közeledett Leandro és a többiek.
A sérült férfi Don Gabriel Montemayor volt, az Arrayanes birtok és a hegységtől északra elterülő szinte teljes völgy tulajdonosa.
„Mi a neve?” – kérdezte.
—Micaela Robles.
– Mit keresett ezen az úton?
– Állást kerestem.
Gabriel figyelte a mént, amely továbbra is elfogadta Micaela simogatásait.
– Centella nem engedi, hogy bárki hozzáérjen.
– Talán senki sem közeledett hozzá anélkül, hogy megpróbálta volna leigázni.
Gábriel hallgatott. Aztán rámutatott.
– A ranchom két mérföldnyire van. Szükségem van valakire, aki ért a lovakhoz.
– Nem csak az ételért dolgozom.
Egy halvány mosoly jelent meg az arcán.
– És általában nem csak étellel fizetek.
Micaela felvette a bőröndjét.
– Akkor beszélhetünk.
A Hacienda de los Arrayanes egy régi birtok volt fehér falakkal, macskaköves udvarokkal és karámokkal, amelyek mintha egészen a hegyekig nyúltak volna. Trinidad, a szakács, egy tányér babbal, tortillával és párolt hússal üdvözölte Micaelát. Leandro viszont úgy nézett rá, mintha a jelenléte sértés lenne.
– Egy dolog véletlenül megnyugtatni egy lovat – mondta. – Más dolog egy farmon dolgozni.
– Igazad van – felelte Micaela, miközben újabb pörköltet tálalt. – Ezért fogod holnap a munkámat megítélni, és nem a derekamat.
Több cowboy is elfojtotta a nevetését.
Másnap reggel Micaela megetette a lovakat, mielőtt Leandro megérkezett az istállóba. A következő napokban ellenőrizte a nyergeket, kezelte egy kanca lábának fertőzését, és felfedezte, hogy két állat nem iszik vizet a vályúból, mert egy döglött patkány beleesett a csőbe.
Gabriel a galériából figyelte az eseményeket, bekötött felsőtesttel. Valahányszor megpróbált dolgozni, az orvos visszaküldte a szobájába.
A harmadik napon összegyűjtötte Micaelát, Leandrót és a cowboyokat.
„16 nap alatt 320 szarvasmarhát kell eljuttatnunk az El Sauz állomásra” – magyarázta. „A szarvasmarháknak át kell kelniük a Paso del Cuervón, mielőtt beköszönt a havazás. Ha lekéssük a vonatot, a katonai zsoldunkat is elveszítjük.”
