Micaela megértette a helyzet komolyságát. A birtok tartozott a banknak. Az eladás nélkül Gabrielnek át kellett volna adnia a keleti földeket a kölcsön fedezésére.

„Én fogom vezetni a játékot” – mondta.

– Még az első folyót sem fogja elérni – felelte Micaela.

Leandro ököllel az asztalra csapott.

– Ezt nem az ő dolga eldönteni.

– Ezt nem én döntöm el. A bordái döntik el.

Gabriel Micaela tekintetét fogta.

— Mit javasolsz?

– Tanulmányozd az útvonalat, válaszd ki a legtapasztaltabb állatokat, és hagyd, hogy Don Leandro vezesse az embereket. Én majd a jószágokat intézem.

A művezető felháborodása azonnali volt.

-Te?

-Igen.

– A Varjú-hágó nem tyúkól.

– Akkor jobb lenne, ha valaki menne, aki nem keveri össze a zajt a tekintéllyel.

Gabriel csendet kért. Tizenegy éven át személyesen vezette az utat, de tudta, hogy Micaela igazat mond.

– Vacsora után átnézzük a térképeket.

Leandro kiviharzott.

Azon az éjszakán Micaela felfedezte, hogy a főút egy keskeny szurdokon halad át, ahol egyetlen istállóba állított tehén is okozhatott volna menekülési útvonalat. Arra is rámutatott, hogy a másik út azokon a keleti földeken vezet keresztül, amelyeket Gabriel eladni tervezett.

„Nem válhatsz meg tőlük, mielőtt befejeznéd az utazást” – figyelmeztetett.

—Don Prudencio Alcázar már két éve próbálja megvenni őket.

– Akkor kérdezd meg magadtól, miért sietsz ennyire.

A válasz másnap jött.

Prudencio hintóban érkezett, fia és egy írnok kíséretében. Elegáns férfi volt, tökéletesen nyírt szakállal és szinte minden ujján gyűrűvel.

– Barátként jöttem – jelentette be. – Az állomás három napra csökkentette a szarvasmarhák átvételének határidejét. Északon árvizek voltak. Don Gabriel nem fogja tudni betartani az ígéretét, de hajlandó vagyok megvenni a keleti földeket a megbeszélt áron.

Gábriel elsápadt.

Micaela, aki kávét szolgált fel és hallgatta a beszélgetést, észrevette, hogy Prudencio nem kérdezősködik szomszédja felépülése felől. Az állomásról sem adott vissza semmilyen üzenetet.

„Ki tájékoztatta az új határidőről?” – kérdezte.

Prudencio tetőtől talpig végigmérte.

– Nem emlékszem, hogy kikértem volna egy szobalány véleményét.

– Én sem emlékszem, hogy kértem volna tőle, hogy kerülje el a kérdésemet.

Az írnok köhögött egyet.

– Az El Sauz menedzsere írt nekem – válaszolta Prudencio.

– Akkor nála lesz a levél.

– Általában nem mutatom meg a levelezésemet istállóbeli nőknek.

Micaela kiterítette a térképet az asztalon.

„Ha Don Gabriel eladja ezt a földet, te fogod ellenőrizni az egyetlen alternatív útvonalat az állomáshoz. Utána díjat szedhetsz, vagy blokkolhatod a hozzáférést. Kényelmesebb lesz számodra, ha előbb tudsz egy esetleges árvízről, mint a völgy többi farmere.”

Prudencio mosolya eltűnt.

– Vigyázz, Montemayor. Azok a nők, akik nem tudják, hol a helyük, végül sokba kerülnek.

Gabriel felállt, bár az erőfeszítéstől összeszorította az ajkait.

– Nálam Micaela helye mindenhol ott van, ahol szükség van az ítélőképességére. Ma úgy tűnik, hogy e mellett az asztal mellett van.

Prudencio anélkül távozott, hogy bármit is vett volna.

Gabriel futárt küldött El Sauzba. Két nappal később visszatért: nem voltak árvizek, és a határidő még mindig 14 nap volt. Prudencio hazudott, hogy rákényszerítse az eladásra.

Azon az éjszakán Gabriel Micaelát éppen Centella hátán lévő horzsolással foglalkozott.

– Megmentette az életemet, és talán a vagyonomat is.

– Adott nekem egy munkát. Azt csinálom, amit tennem kell.

– A legtöbb ember még akkor sem csinál ennyit, amikor rájuk kerül a sor.

Micaela eltette a kenőcsöt.

– A legtöbben, akik felvettek, a kezeimet akarták látni, de inkább nem akarták hallani a hangomat.

Elmondta neki, hogy kilencéves korában árva maradt. Egy durangói özvegyasszonynál dolgozott, és megtanult lovagolni, állatokat kezelni és könyvelni. Amikor a nő újra férjhez ment, új férje kirúgta Micaelát, mert szégyenletesnek tartotta, hogy egy ilyen méretű nő legyen a közelében.

– Azt mondta, elriasztotta a látogatókat.

– Egy idióta volt.

–Ő egy idióta volt, akinek volt háza. Én egy nő voltam 43 centtel.

Gabriel megsimogatta Centella nyakát.

„Emellett haszontalannak is tartották. Korábbi gazdája addig büntette, amíg veszélyessé nem vált. Két évbe telt, mire rávettem, hogy elfogadjon egy lovat.”

– Hogyan csinálta?

– Minden nap megjelentem anélkül, hogy bármit is követelt volna. Megvártam, amíg úgy döntött, hogy megbízik bennem.

Micaela másképp nézett rá. A szigorú földbirtokos mögött egy férfi állt, aki megértette, hogy vannak sebek, amiket nem lehet erőszakkal gyógyítani.

A játék 4 nappal később kezdődött.

Leandro még mindig habozott, de engedelmeskedett Micaela utasításainak. A legtapasztaltabb szarvasmarhákat előre állította, a fiatalokat pedig a nyugodtabb állatok közé osztotta. Ahogy az első napon leszállt az este, sötét felhőket vett észre a hegyek felett.

– Ma este át kell kelnünk a folyón.

– Már csak néhány óra nappal van hátra – tiltakozott Leandro.

– Ha holnapig várunk, addigra már felerősödik az áramlat.

Felgyorsultak anélkül, hogy bántanák a szarvasmarhákat, és még sötétedés előtt elérték a gázlót. Az utolsó tehén is akkor kelt át, amikor az első esőcseppek elkezdtek hullani.

Másnap reggelre a folyó vízszintje több mint egy méterrel emelkedett.

Leandro a hömpölygő vizet bámulta.

– Négy napig tartott volna fogva minket.

– Vagy több.

A művezető levette a kalapját.