1. RÉSZ

„ Ha babát akarsz, csináld egyedül. Nem fogom tönkretenni az életemet egy olyan terhesség miatt, amit soha nem kértem ” – ezek voltak az utolsó szavai, amiket Adrián mondott Marianának, mielőtt könnyes szemmel nézte, ahogy elhagyja a házat.

Két nappal később a huszonhét éves és hét hónapos terhes Mariana eltűnt a Jalisco déli részén található Sierra del Tigre hegységben.

A hívás röviddel reggel hat óra után érkezett az erdészeti állomásra.

Don Ernesto Ramírez huszonkét évet töltött azzal, hogy gondozza azt a fenyveserdőt Mazamitla és a hegyi kis tanyák között. Ismert minden szakadékot, minden kiszáradt patakot és minden ösvényt, amelyen a turisták eltévedtek, amikor köd kezdett leszállni.

A felesége, Lucia, ápolónő volt a legközelebbi vidéki klinikán.

„Mióta nem hallottál felőle utoljára?” – kérdezte Ernesto telefonon.

A válasz megkeményítette az arcát.

– Majdnem két napja?

Lucia abbahagyta a kenyérszeletelést.

— Ki veszett el?

Ernesto lassan letette a telefont.

– Egy terhes lány. Sétálni ment a vízesés melletti ösvényen. A férje tegnap este bejelentette az eltűnését.

– Miért várt ilyen sokáig?

Ernesto megrázta a fejét.

– Azt mondja, összevesztek, és azt hitte, hogy a nő elment egy barátjával.

Lucia azonnal felállt.

– Én veled megyek.

Hét órára már bent voltak az erdőben.

Az első lábnyomokat kevesebb mint egy kilométerre találták a főbejárattól. Kicsi tornacipők, könnyű talppal, teljesen alkalmatlanok egy hideg kora reggelre.

Órákon át követték a letört ágak, a felzavart sár és a széttaposott fű nyomait.

Aztán találtak egy zöld hátizsákot.

Volt benne egy hordozható elem, két müzliszelet, egy üres üveg és egy tökéletesen összehajtott vastag pulóver.

Lucia a kezében tartotta.

– Még fel sem sikerült felvennie.

Negyven perccel később egy teniszcipő jelent meg egy lejtő mellett.

Lejjebb egy sötét folt volt egy kövön.

Megszáradt vér.

Ernesto megfigyelte a nyomokat a földön.

– Ide esett.

Barázdák voltak a kezek és a térdek nyomától.

Mariana tovább kúszott előre.

Aztán egy hangot hallottak.

Nem sikoly volt.

Olyan halk nyögés volt, hogy bárki más egy ág zizegésének hitte volna.

Ernesto félrelökött néhány páfrányt, és lefutott.

Lucia mögötte érkezett.

És kiáltott.

Mariana egy hatalmas hangyaboly mellett feküdt, amelyet két fenyőfa közé építettek.

Lila ajka volt, egyik lába csupasz, és a teste szinte mozdulatlan volt.

De nem ez bénította meg Ernestót.

Több ezer vöröses hangya mászott a lábán, karján és ruháján.

Két tökéletesen szervezett áramlat emelkedett a hangyabolyból a hasába.

Ernesto letépett egy ágat.

– Istenem! Megeszik!

Felemelte a karját, hogy elsöpörje őket.

Lucia teljes erejéből ölelte.

– Ne nyúlj hozzájuk!

– Megőrültél?

Először nézd meg!

Ernesto nehezen lélegzett.

Aztán valami lehetetlent látott.

A mászó hangyák apró fenyőtű-, növényi rost- és kéregdarabkákat cipeltek.

A kabát fölé helyezték őket Mariana hasa körül.

Nem tűnt úgy, mintha támadnának.

Úgy tűnt, mintha… építkeznének.

Lucia óvatosan közelebb húzta a kézfejét.

Mariana lábai lefagytak.

Az ujjai szinte merevek voltak.

De amikor Lucia a hasára tette a kezét, elsápadt.

– Ernesto…

-Hogy?

Lúcia felnézett.

– Forró a hasa.

Elővette a sztetoszkópot.

Néhány másodpercig keresett egy helyet a furcsa fenyőtűréteg között.

Hallott.

Tíz másodperc.

Húsz.

Aztán sírni kezdett.

– A babának van szívverése.

Ernesto a hangyabolyra nézett, majd Marianára, végül pedig arra a hasra, amelyet ezernyi apró, vöröses test borított.

– Hogy lehet, hogy még mindig él?

Lúcia nem válaszolt.

Mert abban a pillanatban Mariana kinyitotta a szemét, és suttogott valamit, amitől mindketten teljesen megdermedtek:

– Ne távolítsd el őket… Szándékosan jöttem ide.

És amit Mariana ezután elmagyarázott, az annyira hihetetlen volt, hogy örökre megváltoztatta Ernesto elképzelését az erdőről.

2. RÉSZ

Lucía Mariana fölé hajolt.

– Ne beszélj túl sokat, nagyon gyenge vagy.

Mariana ajka kicserepesedett a kiszáradástól.

– A babám…

– Él. Erős a szíve.

Egy könnycsepp gördült le a fiatal nő piszkos arcán.

– Akkor működött.

Lucia azt hitte, félrehallott valamit.

– Mi működött?

Mariana a hatalmas tűlevelekből, földből és ágakból álló halom felé nézett.

– A nagymamám rovarokat tanulmányozott.

Aztán ismét elvesztette az eszméletét.

Míg Ernesto felmászott egy magasabbra, hogy rádión keresztül segítséget kérjen, Lucía megvizsgálta a fiatal nőt.

Végtagjainak hőmérséklete veszélyesen alacsony volt. Bokája feldagadt és valószínűleg eltört. A pulzusa gyenge volt.

A hasi terület azonban meglepően stabil hőmérsékletet tartott fenn.

Lucia ezt nem érthette.

Mariana néhány perc múlva újra felébredt.

Ezúttal sikerült megszólalnia.

A nagymamája, Josefina, entomológus volt a Guadalajarai Egyetemen. Amikor Mariana gyerek volt, sokat töltött vele időt a hegyekben rovarokat megfigyelve.

Josefina megtanított neki valamit, amit Mariana soha nem felejtett el:

A nagy hangyafészkek hőszigetelő szerkezetekként működnek. A belső aktivitás, a növényi anyagok, az építészet és a kolónia mozgása sokkal stabilabb hőmérsékletet képes fenntartani, mint a külső környezet.

– A nagymamám azt szokta mondani, hogy amikor az erdő befagy, bizonyos kolóniák alatt még mindig van meleg.

Lucia a hasára nézett.

– Emlékszel erre, miután elestél?

Mariana bólintott.

Azon a délutánon, amikor elment otthonról, nem állt szándékában eltűnni.

Csak sétálni akartam.

Adrian és ő hónapok óta vitatkoztak a terhességről.

Először azt mondta, hogy „még nem jött el a megfelelő idő”.