Aztán valami még rosszabbat kezdett mondani:
hogy a baba tönkretette a terveiket.
Azon a szombaton heves vitába keveredtek.
– Azt mondta, hogy ha anya akarok lenni, akkor hozzá kell szoknom ahhoz, hogy egyedül oldom meg a problémáimat.
Mariana érezte, hogy elcsuklik a hangja.
– Elmentem, mert gondolkodnom kellett.
Az ösvényen tévedésből egy állatösvényre tévedt.
Amikor megpróbált visszafordulni, már nem ismerte fel az utat.
Aztán elesett.
A boka megrepedt.
Lemerült a telefon akkumulátora.
Leszállt az éj.
–Elkezdtem mászni. Először még éreztem a baba mozgását. Aztán… egyre kevésbé.
Marianna lehunyta a szemét.
–Meghalhatnék. De ő egyiket sem választotta.
Órákkal később, teljes sötétségben, megérintett valami meleget a kezével.
A hangyaboly volt az.
Emlékezett a nagymamájára.
Letelepedett a halom mellé, hasát odanyomva, ahol a legmagasabb hőmérsékletet érezte.
– Először csak néhány hangya jelent meg. Belemásztak a ruhámba. Féltem, de eszembe jutott, hogy ha nem pusztítom el a fészket, és nyugton maradok, talán nem támadnak meg.
Aztán többen érkeztek.
Aztán elkezdtek anyagokat mozgatni a teste forró részén.
Mariana nem tudta, hogy a hőségre, a fészek megzavarására reagálnak-e, vagy egyszerűen csak átszervezik a szerkezetüket.
De történt valami, amit éreztem:
A hasa már nem fázott tovább.
– És a fiam újra elköltözött.
Lucia a szája elé kapta a kezét.
Mariana majdnem két éjszakán át a hangyabolyhoz ragadt, a levelek nedvességcseppjeit itta, és kerülte a hirtelen mozdulatokat.
„Valahányszor egy kis rúgást éreztem” – mondta –, „azt gondoltam: »Még mindig velem van.«”
Aztán hallották, hogy ágak törnek.
Ernesto visszafutott.
– Helikopter érkezik! A mentők kevesebb mint negyven perc múlva itt lesznek.
Lucia megkönnyebbülten felsóhajtott.
De Ernestónak más hírei voltak.
A rendőrségnek sikerült felvennie a kapcsolatot Adriannal.
És felfedezett valamit, amire egyikük sem számított.
Mariana férje pontosan tudta, hogy a hegyek melyik részére ment.
Elküldte neki a helyszínt, mielőtt lemerült az akkumulátora.
Adrian ennek ellenére majdnem huszonnégy órát várt, mielőtt bárkit is értesített volna.
Lucía Marianára nézett.
– Miért tenném?
Marianna lehunyta a szemét.
És mielőtt újra elnémult volna, így felelt:
– Mert mielőtt elmentem, azt mondta nekem: „Ha be akarod bizonyítani, hogy nélkülem is meg tudod csinálni, kezdd azzal, hogy egyedül gyere vissza.”
Abban a pillanatban a helikopter hangja hallatszott a fenyőfák felett.
De az igazi történet, hogy Adrián miért késett ilyen sokáig a segítségkérésekkel, csak most kezdett napvilágra kerülni.
3. RÉSZ
A légcsavarok zaja megremegtette a fenyőfák tetejét.
Négy mentő ereszkedett le a lejtőn hordágyat, hővédő felszerelést és orvosi felszerelést cipelve.
Az elsőként érkező megdermedt, amikor meglátta Marianát.
-Mi a fene…?
Automatikus reakciója az volt, hogy elővett egy takarót, és teljesen betakarta vele a lányt.
Lúcia felemelte a kezét.
– Nem a has.
-Mert?
„Mert még mindig nem tudjuk pontosan, hogyan fog reagálni a kolónia, ha csapdába ejtjük a hangyákat a teste mellett. Először is stabilizáljuk a helyzetet, és hagyjuk, hogy maguktól visszavonuljanak.”
A megmentő Ernestóra nézett.
Bólintott.
Lucía hővédőt tett a vállára, karjára és lábára. Ezután lassan meleg folyadékokat kezdtek adagolni neki.
Egy hordozható monitor megerősítette azt, amit Lucia a sztetoszkóppal hallott.
Száznegyven ütés percenként.
A baba szíve még mindig hevesen vert.
Az egyik férfi kifújta a levegőt.
-Hihetetlen.
Ahogy Mariana testhőmérséklete visszatért, a hangyák viselkedése megváltozni kezdett.
A sűrű sorok elvékonyodtak.
Aztán maradtak a kis csoportok.
Aztán elszigetelt egyedek tértek vissza a hangyaboly felé.
Senki sem rontotta el őket.
Senki sem permetezett rovarirtót.
Soha többé senki sem próbálta elűzni őket.
Amikor óvatosan felemelték Marianát, már csak néhány darab maradt a ruháján.
Egy utolsó rovar mászott át az ezüstös takarón, megállt a csuklója közelében, majd végül a padlón lévő tűkre esett.
Ernesto követte a tekintetével.
Soha nem felejteném el azt a képet.
Évtizedekig védte az erdőt, azt gondolva, hogy az a dolga, hogy megakadályozza a tüzeket, megállítsa az illegális fakitermelést és megmentse az eltévedt turistákat.
Azon a reggelen valami mást értett.
Egy hely védelme néha azt is jelentette, hogy el kellett fogadni, hogy vannak benne olyan dolgok, amelyeket az emberi lények még nem értettek teljesen.
Marianát Guadalajarába szállították.
Súlyos kihűléssel, kiszáradással és bokatöréssel érkezett.
Az orvosok szülészeti szövődményektől tartottak.
Az első tesztek azonban meglepően jók voltak.
A baba normális aktivitást mutatott.
Nem mutatkoztak azonnali jelei a súlyos szenvedésnek.
Amikor Mariana kinyitotta a szemét a kórházban, az első ember, akit meglátott, Adrián volt.
Az ablaknál ült.
Vörös volt a szeme.
-Növekedés…
Elfordította az arcát.
– Mikor mondtad, hogy nem jöttem vissza?
Adrian hallgatott.
– Mariana, először pihenj.
-Amikor?
Megdörzsölte az arcát.
— Vasárnap este.
Mariana szombat reggel elment.
Majdnem harminchat óra.
– Elküldtem a tartózkodási helyem.
– Azt hittem, meg akarsz ijeszteni.
Értetlenül nézett rá.
– Félsz?
– Összevesztünk. Azt hittem, mással jársz. Mindig nagy ügyet csinálsz mindenből, amikor veszekszünk.
Mariana sokkal hidegebbet érzett, mint azon a kora reggelen a hegyekben.
– Láttad a helyem?
Adrian lesütötte a szemét.
-Igen.
– És úgy döntöttél, hogy nem keresel engem?
– Nem így volt.
– Hogy volt?
Sírni kezdett.
– Dühös voltam.
Marianna lehunyta a szemét.
Két éjszakán át arra a férfira gondoltam.
