Miközben egy gyakorlatilag haszontalan lábat vonszoltam.

Ahogy érezte, hogy fia mozdulatlanná válik.

Miközben egy hangyabolyba kapaszkodott, mert az volt az egyetlen hőforrás, amit mérföldeken át talált.

Elképzeltem, ahogy Adrian kétségbeesetten keresi őt.

Azt gondolta, talán egy egész csapat kutatja át az erdőt.

Azt hitte, felhívja az összes kórházat.

Azt gondolta, hogy minden távoli hang az ő hangja lehet.

De Adrián otthon volt.

Dühös.

Remélve, hogy „tanul belőle egy leckét”.

– Menj ki a szobámból! – mondta.

– Mari, kérlek.

-Shall.

Adrian megpróbált közelebb lépni.

–Majdnem elvesztettem mindkettőjüket. Nem tudok élni ezzel a tudattal.

– Nem te voltál az, aki majdnem elveszített minket.

A kifejezés úgy esett, mint a kő.

Marianna az ajtóra mutatott.

– Te döntöttél úgy, hogy nem keresel minket.

Adrián elment.

A következő napokban újabb részletek derültek ki.

A rendőrség átnézte az üzeneteket, mivel kezdetben meg kellett állapítaniuk az eltűnés idővonalát.

Szombaton 11:42-kor Mariana ezt küldte:

„A vízesés ösvényén vagyok. Egyedül kell lennem néhány órára.”

Délután 3:16-kor ezt írta:

„Azt hiszem, letértem az útról. Lemerült az akkumulátorom. Fel tudnád hívni az erdőőrséget, és megmondani nekik, hol vagyok?”

Az üzenet kézbesítve lett.

Adrian hét perccel később elolvasta.

3:25-kor így válaszolt:

„Mindig túlozol.”

Öt perc múlva küldött egy másikat:

„Menj vissza arra, amerről jöttél.”

Marianna így válaszolt:

„Nem tudom, hol vagyok.”

Adrián írta:

„Hát akkor találd ki. Azt mondtad, mindent meg tudsz csinálni egyedül.”

Ez volt az utolsó üzenet, amit Mariana telefonja kapott, mielőtt lemerült.

Amikor Lucía megtudta, nehezen leírható dühöt érzett.

Nem azért, mert Adrián a szakadékba lökte Marianát.

Nem csináltam meg.

Nem azért, mert erőszakkal vitte az erdőbe.

Sem.

De mivel könnyű lehetősége adódott a cselekvésre.

Egy telefonhívás.

Figyelmeztetés.

Öt perc.

És ő a büszkeséget választotta.

Ernesto még ridegebben reagált.

„Vannak, akik anélkül tévednek el, hogy tudnának róla, hogy valaki keresi őket” – mondta. „A legszörnyűbb dolog az, ha eltévedsz, tudván, hogy valaki tudja, hol vagy, és úgy dönt, hogy vár.”

Adrian többször is visszatért a kórházba.

Mariana nem volt hajlandó fogadni.

Mígnem egy délután találkozni kért vele.

Egy kis táskával jött be, amiben ruhák voltak a babának.

– Ezt vettem.

Mariana rá sem nézett.

– Szeretnék kérdezni valamit.

-Amit csak akarsz.

– Azt akartad, hogy elveszítsem a babát?

Adrian hirtelen felkapta a fejét.

-Nem!

– Akkor magyarázd el, miért mondtad annyiszor, hogy a terhesség tönkretette a terveidet.

– Mert féltem.

– És miért mondtad, hogy magam intézzem?

– Mert én egy idióta vagyok.

Mariana néhány másodpercig figyelte.

Adrián sírt.

Semmi arrogancia nem látszott az arcán.

Csak félelem, szégyen és bűntudat.

De Mariana megértett valamit, ami még az üzenetek felfedezésénél is jobban fájt neki.

A megbánás nem törölte el a döntéseket.

Megmagyarázhat egy viselkedést.

A jövőben átalakíthatnám.

De nem mehetett vissza szombat délutánba, és nem kezdeményezhette azt a hívást, amit soha nem tett meg.

– Amikor az erdőben feküdtem – mondta Mariana –, sokszor arra gondoltam, hogy meg fogok halni.

Adrian remegni kezdett.

-Ne mondd ezt.

– Hadd fejezzem be.

A hasára tette a kezét.

– Volt egy pillanat, amikor a fiunk majdnem megállt a mozgásban. Már nem éreztem az ujjaimat. Nem tudtam járni. Sötétedett. És azt gondoltam: „Ha elalszom, talán nem ébredek fel.”

Adrian befogta a száját.

– Aztán megtaláltam a hangyabolyt.

Marianna mindent elmesélt neki.

Hogy emlékezett nagymamája, Josefina tanításaira.

Hogyan vitte közelebb a hasát a dombhoz.

Hogy érezte az első hangyák mászkálását a kabátján.

Mennyire vágyott arra, hogy felkeljen és elfusson.

Hogyan kényszerítette magát arra, hogy mozdulatlanul maradjon, mert nem volt más választása.

Hogyan kezdték el fenyőtűket mozgatni azon a területen.

És mindenekelőtt, hogy órákig tartó csend után rúgást érzett.

Kicsi.

Gyenge.

De világos.

– Ez a mozdulat erőt adott nekem, hogy kibírjak még egy éjszakát.

Adrian nyíltan sírt.

-Bocsáss meg.

„A legfurcsább az egészben az volt” – folytatta Mariana –, „hogy nem tudták, hogy terhes vagyok. Nem tudták, hogy emberek vagyunk. Nem tudták a nevemet. Nem tudták, mi az a család.”

Adrian felnézett.

–Csak a természetükre reagáltak. A hőségre. A kolóniájukra. Arra, amit nap mint nap tesznek.

Marianna mély lélegzetet vett.

– És mégis, miközben te azon gondolkodtál, hogy érdemes-e keresned, azok a rovarok tovább folytatták az egyetlen dolgot, amit tudtak: a hő megőrzését.

Adrian lehajtotta a fejét.

-Nem tudom megváltoztatni, amit tettem.

-Nem.

– De én más is lehetek.

– Ezt azzal kell bebizonyítanod, hogy apa vagy. Nem azzal, hogy a férjem vagy.

Ránézett.

Most először értette meg, hogy Mariana nem fenyegeti őt.

Nem próbáltam megbüntetni.

A házasságuk egyszerűen véget ért.

Öt héttel később a baba koraszülöttként született.

Alig három kilót nyomott.

Amikor először sírt, Mariana is sírni kezdett.

Lucía a hegyekből utazott el, hogy meglátogassa őket.

Hozott mézet, egy szomszéd által kötött kis takarót és egy kis zöld sapkát.

-Hogy hívják?

Marianna elmosolyodott.

– Emiliano.

Aztán lehalkította a hangját.

– De én Kis Hangyának hívom.

Lucia hangosan felnevetett.

– Szegény gyerek. Amikor tizenöt éves lesz, utálni fog téged.