1. RÉSZ

– Ha még egyszer azt mondod, hogy kórházba kell menned, itt hagylak.

Elena Ferrernek néhány másodpercbe telt, mire rájött, hogy Álvaro nem hirtelen felindulásból fenyegette. Olyan nyugalommal mondta, ami ijesztőbb volt, mint egy sikoly.

Összegömbölyödve ült az anyósülésen, egyik kezével a hasára nyomódott, a másikkal a biztonsági övet markolta. Mindössze 40 perccel korábban ismerős fájdalmat kezdett érezni, azt a fájdalmat, amitől két korábbi vetélés után megtanult félni.

– Álvaro, kérlek… ezúttal másképp lesz.

A férje nem válaszolt.

Valencia külvárosában éltek, egy ikerházban, amit hat évvel a házasságkötésük után vettek. Elena illusztrátorként dolgozott egy kis kiadónál, amíg Álvaro ragaszkodni nem kezdett hozzá, hogy ne fogadjon el megbízásokat.

– Ha majd gyermekünk lesz, hálás leszel, hogy a családodat választottad.

Először úgy hangzott, mint egy szeretet.

Aztán kontrollá vált.

Álvaro döntötte el, hogy mikor látogatják meg a szüleit, mennyi pénzt költhet, sőt, hogy melyik orvoshoz kell fordulnia. A második vetélés után még a gyengédség színlelését is abbahagyta.

Elena aznap reggel rosszul érezte magát. Délben észrevett egy foltot a ruháján, és felhívta a nőgyógyászát.

A válasz azonnali volt:

– Menj a sürgősségire.

Álvaro röviddel ezután megérkezett.

Amikor Elena megpróbálta felhívni a húgát, Martát, a férfi elvette tőle a mobiltelefonját.

– Majd én elviszlek. Nem kell újabb családi drámát csinálnod.

Betolta a kocsiba, amikor a lány görcs miatt megállt.

És most ő vezetett.

De nem a kórház felé.

Elena tökéletesen ismerte az utat La Fe-be. Több kereszteződésen is áthaladtak.

— Tévedsz.

-Nem.

– A kórház áll mögötte.

– Tudom.

Elena úgy érezte, hogy a félelem még a fájdalmat is elnyomta.

Az autó rákanyarodott egy mellékútra a szárazföld belseje felé. Apránként eltűntek a lakóházak, körforgalmak és benzinkutak. Fenyőerdők, hajtűkanyarulatok és egyre kisebb falvak jelentek meg.

Hová megyünk?

Álvaro meghúzta a kormánykereket.

– Elegem van.

-Miről?

Szárazon felnevetett.

– Hogy megfizessen a problémáidért.

Elena ránézett anélkül, hogy felismerte volna a férfit, akivel kilenc évig éltek együtt.

– Elveszítem a babánkat.

-Újra.

Ez a két szó jobban fájt neki, mint bármilyen sértés.

– Nem az én hibám.

– Mindig ugyanazt mondod.

— Mert igaz.

Álvaro hevesen fékezett egy keskeny ösvény mellett, amely a fák közé vezetett.

Elena körülnézett.

Nem voltak házak.

Nem voltak autók.

Még a lefedettség sem volt elegendő azon a területen.

Álvaro lement a földszintre, kinyitotta az ajtót, és megragadta a karját.

-Shall.

– Nem tudok jól járni.

– Na, majd megtanulod.

– Álvaro, orvosi segítségre van szükségem.

– És abba kell hagynom, hogy tönkretegyem az életemet veled.

Elena megpróbált megkapaszkodni az ülésben.

Húzta őt.

Ahogy a földre esett, éles fájdalom hasított belé.

-Kérem…

Álvaro visszaült a kocsihoz.

– Holnap beszélünk az ügyvédekről.

Elena felemelte a fejét.

– Ügyvédek?

-Válás.

Aztán megértette.

Hónapokkal korábban Elena említette, hogy ha különválnak, kérni fogja a közös vagyon és megtakarítások felülvizsgálatát.

Álvaro dühbe gurult.

– Nem fogod elvenni a felét annak, ami az enyém.

Most ott volt, egyedül, telefon nélkül, és egyre gyengébb lett.

– Ez a pénzről szól?

Becsukta az ajtót.

– Azért van ez, mert elegem van abból, hogy te vagy a problémám.

A motor beindult.

Elena kopogott az ablakon.

– Álvaro!

Nem nézett hátra.

Ahogy az autó eltűnt a fenyőfák között, Elena rájött valami még rosszabbra: Álvaro nem véletlenül választotta ki azt a helyet.

Majdnem egy órát vezetett, mire talált egy sarkot, ahol senki sem láthatta.

Amit nem tudott, az az volt, hogy az autó automatikusan rögzítette az útjának minden méterét.

És hogy ez az útvonal végül elmesélné egy bírónak azt a történetet, amiről Álvaro azt gondolta, hogy vele fogja eltemetni.

2. RÉSZ

Elena nem tudta, mennyi ideig maradt a földön.

Az ég már kezdett narancssárgába fordulni, amikor sikerült felkelnie, és egy fenyőfa törzsének támaszkodott.

Szomjas voltam.

Remegtek a lábai.

És tudta, hogy ott maradni rosszabb, mint megpróbálni gyalogolni.

Továbbment a földúton. Néhány méterenként meg kellett állnia.

Aztán hallott néhány csengőt.

Nem egy templomból származtak.

Kicsik és szabálytalanok voltak.

Kecskék.

Követte a hangot, míg meg nem pillantott egy kőfalat, mögötte pedig egy régi házat, amelynek ablakaiban vörös muskátlik voltak.

Kopogott az ajtón.

Semmi.

Újra próbálkozott.

Van ott valaki?

Egy körülbelül 70 éves nő bukkant elő a ház oldalából egy kosárral a kezében.

Pilar Monzónak hívták.

Csak Elenára kellett néznie, hogy elejtse a kosarat.

–Jaj, istenem… ülj le, lányom!

Elena alig tudott megszólalni.

– A férjem…

Pilar elkapta, mielőtt elesett volna.

A fia, Tomás a legközelebbi városban lakott és erdőőrként dolgozott. Pilar felhívta, aki a ház felé autózva riasztotta a 112-t.

Órákkal később Elena kinyitotta a szemét egy castellóni kórházban.

Az orvos halkan beszélt.

Újabb vetélést szenvedett el.

Ráadásul ezúttal jelentős volt a vérzés.

– Ha sokkal tovább tartott volna a figyelem felkeltése, a helyzet sokkal bonyolultabbá válhatott volna.

Elena telefont kért.

Emlékezetből tárcsázta Marta számát.

A húga a második csörgésre felvette.

– Elena?

Sírni kezdett.

– Gyere. De ne mondd meg Álvarónak, hol vagyok.

Marta a partnerével és Daniellel, a család egyik barátjával érkezett, aki ügyvédként dolgozott.