A felügyelő ellenőrizte a beszélgetést.

Az üzenet létezett.

És Marta így válaszolt:

„Szólj, ha megérkezel.”

De Elena soha nem válaszolt.

A nyomozók Álvaro telefonját is elemezték.

Nem találtak vallomást.

Találtak valami egyszerűbbet.

Ugyanazon a napon délután 1:26-kor kaptam egy üzenetet Elenától:

„Az orvos ragaszkodik hozzá, hogy kórházba menjek. Egyre jobban vérzek.”

Azt válaszolta:

„Haza megyek.”

Már nem hivatkozhatott arra, hogy nem tudott a sürgősségről.

Az ügy haladt előre.

De a legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor Lucía, a cég adminisztratív asszisztense beszélni kért Daniellel.

– Nem tudom, hogy ez segíteni fog-e.

Nyolc évig dolgoztam Álvaróval.

Tökéletesen emlékezett rá, hogy két héttel az eset előtt információt kért arról, hogyan lehet törölni a régi előzményeket a flottarendszerből.

– Mit mondtál neki?

—Hogy ezt csak a beszállító teheti meg, és hogy a nyilvántartásokat biztonsági okokból megőrizték.

– Elmagyaráztad, miért kérdezed?

– Azt mondta, a magánélet kedvéért van.

Dániel azonnal jelentette az információt.

Lucia hivatalos nyilatkozatot tett.

Ezután a kutatók áttekintették a programhoz való hozzáférést.

A távozása utáni reggelen Álvaro hatszor próbált bejelentkezni az adminisztrációs felületre.

Nem rendelkezett elegendő engedéllyel.

08:14-kor ezt írta az informatikai vezetőnek:

„Törölnöd kell a 14-es autó tegnapi útvonalát. Rendszerhiba.”

Az illetékes személy így válaszolt:

„Milyen hiba?”

Álvaro soha nem válaszolt.

Amikor az üzenetet hozzáadták a fájlhoz, a magyarázata kezdett szétesni.

Mindeközben a válás egy újabb csatává vált.

Álvaro azt állította, hogy Elena bizonyos ingatlanokból „még egy eurót sem” érdemelt, mivel a bevétel szinte teljes egészét ő generálta.

Polgári ügyvédje áttekintette az okiratokat, számlákat és tranzakciókat.

A házat, amelyben laktak, a házasságuk alatt szerezték.

Valamint egy kis ház Peñíscolában, amelyet Álvaro évekig “befektetésként” jellemzett.

Közös számlák voltak.

Elena már a munkahelye elhagyása előtt is adott adományokat.

És voltak üzenetek, amelyekben Álvaro kifejezetten arra kérte, hogy hagyja abba a megbízatásait.

Az egyik azt mondta:

„Már eleget keresek mindkettőnknek. Azt akarom, hogy a családunkra koncentrálj.”

Egy másik, évekkel később, egy vita során küldve:

„Ha visszamennél dolgozni, bebizonyítanád, hogy sosem törődtél a gyerekvállalással.”

Elena többször is elolvasta.

Évekig azt hittem, hogy úgy döntöttem, feladom a karrieremet.

Most láttam, hogy ezt a „választást” mennyire formálta a félelem, a bűntudat és a nyomás.

Egyik délután visszatért egy valenciai kiadóhoz, ahol a férjhezmenetele előtt dolgozott.

A rendező, Nuria, azonnal felismerte.

– Azt hittem, felhagytál az illusztrációval.

-Én is.

Nuria egy gyermekkönyvet tett az asztalra.

– Akkor kezd ezzel.

Elena visszament dolgozni.

Az első kifizetés, amit kapott, szerény volt.

Kinyomtatta.

Nem azért, mert meg akarta őrizni azt a papírt, hanem mert emlékezni akart arra, hogy képes létrehozni valamit, amit senki sem irányíthat.

Hónapokkal később megkezdődött a büntetőeljárás.

Álvaro kifogástalanul öltözve lépett be.

Nyilatkozatában megismételte, hogy „szörnyű hibát” követett el, de tagadta, hogy Elenát súlyos következményekkel akarta volna szembesíteni.

– Dühös voltam.

„Miért hajtott rossz irányba a kórházba?” – kérdezte az ügyész.

– Beszélnem kellett.

– Majdnem egy órán át?

– Vitatkoztunk.

– Miért választottál egy elszigetelt helyet?

– Kérte, hogy kimenhessen.

Elena érezte, hogy Marta megszorítja a kezét.

Az ügyész az első térképet a bíróság elé helyezte.

– És miért voltál pontosan ugyanazon a helyen 3 nappal korábban?

Álvaronak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

-Véletlen.

– Akkor miért kérdezte, hogyan lehet törölni a feljegyzéseket?

-Magánélet.

– Miért kérted konkrétan az aznap esti útvonal eltávolítását?

– Ideges voltam.

Az ügyész megmutatta a számítógépes technikusnak küldött üzenetet.

Álvaro az ügyvédjére nézett.

Elena most először látott valamit az arcán, amit nagyon is jól ismert.

Félelem.

Évekig ő félt egy pillantástól, egy vitától vagy egy bezáródó ajtótól.

Most a félelem a szoba másik oldalán volt.

Amikor Elena tanúskodott, semmit sem túlzott el.

Nem kellett volna megtennie.

Elmagyarázta a fájdalmat.

A kérés, hogy kórházba menjünk.

A mobiltelefont eltávolították.

A rossz út.

Az erdő.

Álvaro szavai.

– Mit mondtál, amikor segítséget kértél?

Elena ránézett.

– Hogy elegem van abból, hogy fizetnem kell a problémáimért.

– Elmagyaráztad neki, hogy mi történhet, ha nem kap ellátást?

-Igen.

— Mit válaszolt?

Elena megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Hogy másnap ügyvédekről fogunk beszélni.

Az ügyész szünetet tartott.

– Szerinted miért említette a válást?

A védelem tiltakozott.

A bíró átfogalmazta a kérdést.

– Beszéltettek már korábban egy esetleges válással kapcsolatos anyagi kérdésekről?

-Igen.

Elena elmagyarázta, hogy hónapokkal korábban furcsa mozgásokat fedezett fel egy közös számlán.

Kérdeztem róluk.

Álvaro dühös lett, amikor a nő megemlítette, hogy ügyvédhez kell fordulnia.

– Azt mondta, soha nem engedné, hogy megtartsam a felét annak, amiért ő dolgozott.

A védelem megpróbálta sértődött feleségként beállítani.

– Te is haragudtál a férjedre, ugye?

-Igen.

– Vajon válni akart?

– Utána igen.

– És akart-e az örökségének egy részét?

Elena az ügyvédre nézett.

„Életben akartam maradni és kórházba kerülni. Minden más csak később jött.”

A szoba elcsendesedett.

Pilar másnap nyilatkozatot tett.

Tomás kíséretében érkezett a kisvárosából.

Amikor meglátta Elenát, szomorúan elmosolyodott.

– Azon a délutánon azt gondoltam, talán nem érek oda időben, hogy segítsek neki.

A védelem megkérdezte:

– Látta, hogy Mr. Alvaro ott hagyta a feleségét?

-Nem.