„Ha ezt megteszik, öt koporsóra lesz szükségünk”… Kinevették a fekete köpenyes fegyverest.
1889 nyarán aszály sújtotta a Chihuahua állam északi részén található Santa Rosalía del Desierto környékét, végtelen, repedezett földterületté. A város főterén lévő kút alig adott vizet, a termés pedig porrá vált. Az éhség azonban nem volt a legrosszabb, amit a város szenvedett. A lakosok közel tíz évig Próspero Valdés és az ő parancsnoksága alatt lovagoltak.
Azon a délutánon Soledad Ríos csuklóját a feje fölött egy gerendához kötözték a régi postakocsi-telepen. A kötél olyan feszes volt, hogy csak a lábujjai hegye érte a földet. A ruhája szakadt volt, az arcát por borította, és a szemöldöke mellett egy száraz seb tátongott.
Nem sírt. Egy követ bámult, mintha az a kis pont a földön lenne az egyetlen hely, ahol senki sem bánthatja.
Öt férfi vette körül, gúnyolódva rajta. A magas, izmos, tökéletesen nyírt bajuszú Prospero egy üveg mezcalt pörgött a kezében.
Egy fadobozon több megsárgult papírlap hevert, az üveggel lefogva, hogy a szél el ne fújja őket.
–Mondd el újra – parancsolta Prospero –. Mondd el mindenkinek, mit loptál el.
Soledad befogta a száját.
Az egyik férfi megrántotta a kötelet. A nő felnyögött.
– Egyetlen golyót – felelte végül. – Egyetlen golyót loptam.
Prospero elmosolyodott, és a csukott ablakokra nézett.
„Hallottad ezt? Ez a nő betört a pajtámba és ellopott egy golyót. Ha egyetlen embernek is megbocsátunk, holnap mindenki azt fogja hinni, hogy elvihet tőlünk, amit csak akar.”
Senki sem jött ki a védelmére. Az ajtók egymás után csukódtak be, mint a szemek, amelyek legszívesebben nem láttak volna.
Prospero a papírokra helyezte az üveget.
„Egy golyó kevésbe kerül” – folytatta –, „de a félelem sokat ér. Ma megtanulják majd tisztelni azt, ami az enyém.”
Egy fekete ló tűnt fel ekkor a déli út mentén.
Lovasa lassan közeledett, sötét köpenybe burkolózva. Hátán egy puskát, derekán pedig egy revolvert cipelt. Arcát megkeményítette a nap, állán pedig egy sebhely húzódott.
Körülbelül negyven lépésnyire a raktártól megállt. Megfigyelte Soledadot, az öt férfit, a zárt ajtókat és a palack alatti papírokat.
Aztán leszállt a lováról, megkötötte a lovat, és üres kézzel közeledett.
– Menj a dolgodra, idegen – figyelmeztette Prospero. – Ehhez semmi közöd.
Az idegen tíz lépésnyire megállt.
– Öt férfi, öt sír. Ön választ.
Néhány másodpercig csak a szél zúgását lehetett hallani. Aztán a férfiak hangos nevetésben törtek ki.
– Öt sír? – ismételte Prospero. – Egyedül vagy.
A csoport legfiatalabbja be akarta bizonyítani a bátorságát. Előrántotta a pisztolyát, és parancsra sem várva lőtt.
A golyó az idegen arcát súrolta.
Még csak pislogni sem mert.
Keze leereszkedett, és a revolver hihetetlen sebességgel bukkant elő az ujjai között. Az első lövés a fiatalember csizmája előtt kavarta fel a földet, amitől az hátraesett, és egy másik férfira zuhant. A második a Prospero keze melletti üveget szilánkokra törte. A harmadik áthaladt a maradék kettő között, és a mögöttük lévő oszlopba fúródott.
Az idegen mozdulatlan maradt, fegyverét a mellkasuknak szegezte.
– A következő nem megy az erdőbe.
Prospero mosolya eltűnt.
– Ez itt nem ér véget.
– Akkor próbálj meg józanul visszatérni.
Az öten a lovukhoz rohantak, és porfelhőben elhagyták a falut.
Az idegen eltette a fegyvert, elvágta a kötelet, és elkapta Soledadot, mielőtt az elesett volna. A csuklója zúzódásokkal és vérzéssel telt.
-Mi a neved?
—Soledad Ríos.
Odalépett a dobozhoz. Félretolta az üveg maradványait, és felemelte az első papírdarabot. Egy jutalomplakát volt Próspero Valdés portréjával. Alatta még négy, egy-egy minden megszökött férfinak.
A banditák egy nyeregtáskában hordták magukkal a saját elfogatóparancsaikat, és mivel meggyőződtek arról, hogy senki sem merné szembeszállni velük, szem elől téve hagyták őket.
Egy ajtó nyílt az utca túloldalán. Doña Concepción Vargas, egy ősz hajú özvegyasszony lépett ki rajta, botra támaszkodva.
– Nálam megszállhat – mondta, és Soledadra mutatott.
A fiatal nő három napig evett, aludt, és visszanyerte erejét. Doña Concepción nem kérdezett semmit. Letett egy tányért az ágy mellé, és csendben távozott, ami a legőszintébb módja volt annak, hogy tudassa vele, biztonságban van.
Az idegen is Santa Rosalíában szállt meg. Az istállóban aludt, hajnalban az utakon sétált, és a várost körülvevő dombokat tanulmányozta.
Mateo Salvatierra volt a neve.
A negyedik nap reggelén Soledad mezítláb kiment a kertbe. Miközben Doña Concepciónnak segített a babtisztításban, ruhájának ujja beakadt egy ágba. Egy kettétört medál esett le a nyakáról.
Mateo, aki épp belépett, megdermedt.
Előhúzott egy újabb ezüstdarabot az inge alól. Amikor összeillesztették őket, nyolc sugarú napot alkottak. A hátoldalára egy név volt vésve: Esteban.
– Honnan szerezted ezt? – kérdezte elcsukló hangon.
Soledad elsápadt.
– A férjemé volt.
Mateo lassan leült.
Esteban Salvatierra az öccse volt. Hét évvel korábban egy felkelés során váltak el egymástól. Mateo laktanyákban, tanyákon és határ menti városokban kereste, de levelei már nem érkeztek meg. Mindig azt hitte, hogy valahol él.
„Hol van?” – kérdezte, bár Soledad tekintete már megadta neki a választ.
– Prospero két évvel ezelőtt megölte.
