Hátulról Mateóra mutatott.
Soledad felvette Don Jacinto régi puskáját. Csak egy töltény volt benne: a golyó, amit ellopott, és amit Mateo adott vissza neki, mielőtt felmászott a szakadékba.
Lövés.
A golyó Prospero kezét találta el. A revolver leesett, és Mateo lefogta, mielőtt felkelhetett volna.
Soledad remegve leengedte a puskát.
„Most az a golyó már nem az éhséget jelképezi” – mondta. „Azt jelképezi, hogy a lányom félelem nélkül fog felnőni.”
Két nappal később egy szövetségi bíró érkezett 12 katona kíséretében. A plakátok, a könyv és a tanúvallomások lehetővé tették számukra, hogy letartóztassák Prósperót, embereit és Fierro parancsnokot.
A tárgyalás során 18 gyilkosságot, számos rablást és évekig tartó zsarolást bizonyítottak. Prósperót arra ítélték, hogy élete hátralévő részét a San Juan de Ulúa börtönben töltse.
A jutalom nagyobb összeg volt, mint amilyet Santa Rosalía bármely családja valaha is látott. Mateo lemondott a részesedéséről, és kérte, hogy azt osszák fel Soledad és a város között.
Ebből a pénzből megjavították a kutat, iskolát építettek, és magokat vettek a következő szezonra.
Amikor mindennek vége volt, Mateo felnyergelte a lovát. Teljesítette a kötelességét, és úgy gondolta, nincs oka ott maradni.
Soledad a déli úton találta meg.
— Hová fogsz menni?
– Nem tudom. Túl sok időt töltöttem ösvények követésével.
– Nos, akkor hagyd abba a halottak követését, és nézz azokra, akiknek még mindig szükségük van rád.
Luz előbukkant egy mesquite fa mögül. Egy kis táskát cipelt kenyérrel és egy inggel, amit Doña Concepción varrt neki.
– Mateo bácsi – mondta –, Anya szerint minden utazónak szüksége van egy otthonra, ahová visszatérhet.
Mateo az útra nézett, majd a városra. Most először értette meg, hogy a testvére megtalálása nem jelenti azt, hogy sírt kell találnia. Esteban még mindig ott volt Luz szemében, Soledad bátorságában és a könyv minden oldalán, amely megmentette Santa Rosalíát.
Leszerelte.
– Gondolom, a lovam is belefáradt az utazásba.
Luz feléje futott. Mateo a karjába emelte, miközben Soledad egyszerre sírt és mosolygott.
Ahogy teltek a hónapok, Mateo kovácsműhellyé és hintóműhellyé alakította át a régi raktárat, ahol Soledadot felakasztották. Az új iskolában elkezdte tanítani az olvasást és a számtant. Doña Concepción virágokat ültetett a megjavított kút mellé.
Egy évvel később visszatért az eső.
A lakók kijöttek a házaikból, hogy nézzék, ahogy a vihar a háztetőkre omlik. Senki sem zárta be az ajtókat. A gyerekek átfutottak a téren, Luz pedig az ég felé emelte az arcát.
A régi raktár bejárata felett lógott az üres töltény, amely megváltoztatta a város sorsát. Alatta Mateo a következő mondatot véste fel:
“Egy élet mindig többet ér, mint a félelem.”
Soledad megfogta a lánya kezét. Mateo mellette állt, és mindhárman nézték, ahogy az eső elmossa Próspero Valdés utolsó nyomait is a földről.
Santa Rosalía soha többé nem volt csendes város.
