Soledad elmesélte, hogy Esteban egy kereskedő könyvelését vezette. Felfedezte, hogy Próspero szállítmányokat lopott, utazókat gyilkolt, és a regionális parancsnokot fizette, hogy másoknak is kárt tegyen. Mielőtt feljelentette volna, elrejtett egy könyvet, amelyben a bűntársai neve szerepelt.

Prospero egy este elment keresni őt. Stephen nem volt hajlandó átadni a könyvet.

Kivonszolták a térre, és az emberek szeme láttára megölték.

– Terhes voltam – folytatta Soledad. – Prospero azért hagyta életben maradnom, mert azt gondolta, hogy előbb-utóbb elmondom neki, hol a könyv.

Mateo felnézett.

-Terhes?

Soledad bólintott.

Alkonyatkor egy elhagyatott kápolnába vezette a város szélén. Az oltár mögött egy hatéves kislány jelent meg, vékony, nagy fekete szemekkel. Egy idős őslakos asszony rejtegette, amióta Prospero elkezdte üldözni az anyját.

– Ő Luz – mondta Soledad –, Esteban lánya.

Mateo letérdelt. A lány csuklóján kék szalag volt, ugyanolyan, mint amilyet Esteban viselt kisfiúként.

„Te vagy az apám testvére?” – kérdezte Luz.

Mateo próbált válaszolni, de nem tudott. Lehajtotta a fejét, és évek óta először sírt.

A lány odalépett hozzá és megölelte.

Azon az éjszakán Soledad elmagyarázta, miért lopta el a golyót. Luz két napja nem evett. Soledad abban reménykedett, hogy levadászhat egy nyulat, de az egyik férfi meglepte, amikor elhagyta az istállót.

Mateo a talált töltényt az üveg maradványai közé helyezte az asztalra.

„Egyetlen élet sem ér kevesebbet ennél” – mondta. „És senkinek sincs joga bűncselekménnyé tenni az éhezést.”

Másnap dél előtt lövés visszhangzott a téren.

Prospero visszatért.

Ezúttal hat férfi kísérte. Köztük volt Laureano Fierro parancsnok is, akinek a régió törvényeit kellett volna képviselnie. Egyenruhát, ezüstcsillagot és elégedett mosolyt viselt.

– Gyere elő bárhonnan is vagy, Salvatierra! – kiáltotta Prospero. – A parancsnok parancsot adott, hogy tartóztasson le téged, mert tiszteletreméltó polgárokat támadtál meg.

Mateo az istállóból figyelte az utcát.

Prospero arra számított, hogy kijön a térre, ahol hét ágyú veheti körül. Matthew azonban alaposan szemügyre vette a terepet. Megkerülte a házat, és felmászott a Cañada del Venadóhoz, egy keskeny átjáróhoz két vörös kőfal között.

Mielőtt elment, átadta Soledadnak a jutalmazó plakátokat.

– Ha nem térek vissza, vidd őket a parrali szövetségi bíróhoz.

– Vissza fogsz térni.

– Ezt nem ígérhetem.

Soledad a kezébe adta az ellopott töltényt.

–Akkor vidd magaddal. Ez a golyó már így is túl sok fájdalmat okozott. Hadd emlékeztessen most arra, miért kell visszafordulnod.

Mateo összezárta az ujjait rajta, és elment.

Prospero lábnyomokat talált az istálló mögött. Meggyőződve arról, hogy az idegen menekül, felosztotta embereit. Hárman a szakadék alján haladtak előre, ketten a hegyoldalban kerültek körbe, az utolsó néhány pedig a bejárat őrzésére maradt.

Mateo egy párkányon rejtőzve várt.

Amikor az elsők közeledtek, elejtett egy követ.

Mindhárman a zaj irányába lőttek. A visszhang felerősítette a lövéseket, de Mateo addigra már egy másik fedezékbe húzódott.

Első lövése a domboldalon álló férfiak feletti falnak fúródott. A becsapódáskor kilőtt kő elsuhant a fejük mellett, arra kényszerítve őket, hogy a földre vessenek.

A második lövés egy repedt sziklát talált el az ösvény felett. Egy hatalmas szikla tört le, és elállta az utat Prospero emberei mögött.

A heten egy kis tisztáson rekedtek, kőfalakkal körülvéve.

Mateo megjelent felettük, lefelé szegezett puskával.

– Dobjátok le a fegyvereiteket.

Fierro parancsnok felemelte a jelvényét.

– Én vagyok a tekintély!

– Egy megvásárolt csillag nem csinál törvényvédőt a tolvajból.

– Heten vagyunk – mondta Prospero. – Csak két lövés van abban a puskában.

– Talán – felelte Matthew. – Ki akarja megtudni, hogy melyikőtök megy először?

A férfiak egymásra néztek. A domboldalon álló kettő dobta el először a pisztolyát. Aztán a többiek követték őket.

Prospero mozdulatlan maradt.

– Nem mernéd.

Mateo alighogy leengedte az ágyút.

—Próbáld ki.

Prospero kinyitotta a kezét, és elejtette a revolverét.

Mateo lemászott, felvette a fegyvereket, és ugyanazzal a kötéllel kötötte meg őket, amivel Soledad ellen is. Aztán elővette a posztereket, és mindegyiket a megformált személy mellkasára helyezte.

Amikor Fierro elé ért, rájött, hogy nincs számára semmilyen szerep.

A parancsnok elmosolyodott.

– Elfogatóparancs nélkül szabadon kell engedniük.

– Ez igaz – mondta Mateo.

Fierro felállni kezdett.

Aztán egy hang hallatszott a szakadék bejárata felől.

– De nem vallomás nélkül.

Soledad Doña Concepción és több mint 20 falusi kíséretében jelent meg. Kezében tartotta azt a számlakönyvet, amelyet Esteban rejtett el a kápolna falában.

Oldalain a parancsnoknak kifizetett összegek, ellopott rakomány és 11 meggyilkolt utazó neve szerepelt.

Prospero elsápadt.

– Ez a könyv semmit sem bizonyít.

– Ez elég bizonyíték – felelte Don Jacinto, a kovács. – És mindannyian tanúskodni fogunk.

Ugyanazok az emberek, akik bezárták az ajtókat, most puskákat, ásókat, kalapácsokat és villákat tartottak a kezükben. Nem voltak katonák, de már nem viselkedtek úgy, mint a foglyok.

Prospero nevetni kezdett.

– Amikor Salvatierra elmegy, újra félni fognak.

Doña Concepción megvetően nézett rá.

–Egy férfi elmehet. Ami soha nem tér vissza, az a hallgatásunk.

Fierro megpróbált előhúzni egy kis pisztolyt, ami a csizmájában volt elrejtve. Soledad meglátta és felsikoltott. Mateo rávetette magát, de Próspero kihasználta a zavarodottságot, elszakította a kötelet egy sziklának csapódva, és felvett egy fegyvert a földről.