Örökös lett egy ötven éve elhagyatott esküvői helyszín, ahol még mindig negyven vendég számára volt megterítve az asztal.
– Az erdőben lévő ház és minden, ami benne van.
Az írnok alig fejezte be az olvasást, amikor Rodrigo Alcázar hangosan felnevetett.
– 50 évnyi egeret tartalmaz.
Catalina Mendoza az ajtóban állt, összekulcsolt kézzel. Huszonkét éves volt, és még mindig azt a fekete ruhát viselte, amelyet akkor viselt, amikor Doña Milagros koporsóját kísérte a kápolnába.
Az idős asszony három nappal korábban halt meg. Catalina az elmúlt hat évben gondoskodott róla, alkonyatkor felolvasott neki, melengette a kezét, és olyan történeteket hallgatott meg, amelyeket senki másnak nem volt türelme meghallani.
Most az unokaöccse örökölte a fő lakóhelyet és a földet. Egy kis, elhagyatott ház maradt a fák között.
Rodrigo behozatta a ládáját.
– A nagynéném nagylelkű volt. Már van hol laknod.
A hallban felhívta a házvezetőnőt.
– Dolores, vedd le a kendőjét!
Katalin felnézett.
Egy szürke selyemkendő volt, amit Doña Milagros terített a vállára egy fagyos éjszakán.
„Jobban áll rajtad, mint rajtam” – mondta neki.
Dolores remegő ujjakkal húzta ki a tűt.
– A családhoz tartozik – jelentette ki Rodrigo.
Aztán fogott egy vaskulcsot, és leejtette a nedves kavicsra.
– Csukd be a kaput, amikor elmegyek.
Catalina felvette a kulcsot. Senki sem segített neki.
A kerítés túloldalán egy kocsis meglátta a sárba ragadt ládát, és kérdés nélkül kölcsönadta neki a talicskáját.
A ház néhány rövid mérföldnyire volt, egy tölgyerdőben. Catherine addig tolta magát az esőben, amíg a kezei égni nem kezdtek, majd elvesztették az érzékeiket.
Mire megérkezett, már sötétedett.
Az épület kicsi volt, világos kőből épült, magas ablakokkal és egy kápolnához hasonló kupolával. Az egyik oldalát borostyán borította. Minden spalettát zárva tartottak.
A kulcs nem fordult el.
Catalina addig nyomta az ajtót, amíg meg nem fájt a válla. Semmi.
Víz csorgott a nyakába, pont ott, ahol a selyem volt. Nem volt más címe, más munkája, és nem volt családja, aki várta volna.
Körbejárta a házat, és talált egy spalettát, amelynek a zsanérja majdnem eltört. A lábát a levelek közé tette, és teljes súlyával meghúzta.
A fa nyikorgó hanggal engedett.
Egy utolsó napsugár áttörte a felhőket, és elé lépett. Egy nagyon hosszú, szürke terítőkkel letakart asztalt világított meg. Az egyik terítő az ablaknak akadva a helyére csúszott.
Lent ezüst gyertyatartók jelentek meg.
A tükörkép lángcsóvaként száguldott végig a karján.
Katalinnak egy pillanatra elállt a lélegzete.
Aztán visszatért a sötétség.
Bemászott az ablakon, magával vonszolta a ládát, és meggyújtott egy gyertya végét. A levegőben nedvesség, elraktározott ágynemű és régi viasz szaga terjengett.
Nem emelte fel a többi lepedőt. Abban a szobában olyan érzése volt, mintha akkor érkezett volna, amikor valaki aludt.
Beleterekedett régi gyapjúsáljába, és lefeküdt egy padra, kezében szorongatva a kulcsot.
Aztán sírni tudott.
– Milagros asszony… mit fogok csinálni ön nélkül?
Emlékezett az idős asszony türelmes hangjára, amikor a kiskanál tisztítására tanította.
„Ne bánj rosszul az ezüsttel. Úgy bánj vele, mint valamivel, ami már sok kézen járt, és még mindig törődni érdemel.”
A gyertya kialudt, miközben Catalina megsiratta az asszonyt, aki egyetlen otthona volt.
Hajnalra az erdő kitisztult az esőből.
A fényben fürdő ház kevésbé tűnt elhagyatottnak. Kopott lépcsők, kőurnák a tetején és egy kis lámpás a kupolában.
Catalina vizet melegített, vett néhány csepp olajat a lámpájából, és türelmesen dolgozott a záron.
Délelőtt közepén fordult a kulcs.
Az ajtó kinyílt, és fény töltötte be a szobát.
Catalina egyesével szedte le az anyagokat, és összehajtogatta őket a bejáratnál.
Az asztalt bankettre terítették.
Aranyozott peremű tányérok, poharak, nehéz evőeszközök és apró, kagyló alakú sótartók voltak ott. A szalvéták összehajtva hevertek egy sárgás abroszon.
Halkan számolta a székeket.
—40.
Az asztalfőn két magasabb, rózsákkal díszített szék állt. Az egyiket félretették, mintha valaki sietve felkelt volna.
Előtte egy lefelé fordított kártyát, egy szürke, három gyöngygombos kesztyűt és egy tányért talált, ami nem feküdt teljesen az asztalon.
Középen, egy üvegbúra alatt egy háromszintes esküvői torta feküdt, száraz és morzsálódott. Körülötte cukorvirágok hullottak.
Valaki ünnepséget szervezett, majd becsukta maga után az ajtót.
Catalina megérintette az üres szék támláját.
Még nem emelte fel a tányért.
Délután lement a faluba kenyeret venni. Csak néhány fillérje volt nála.
A boltos ferde mosollyal nézett rá.
– Megtaláltad már az egereidet?
Két nő nevetett a pultnál.
Catalina fizetett, majd válasz nélkül távozott. A gúny már a szeme előtt lebegett.
Az út utolsó házánál egy idős asszony ült, térdén takaróval.
– Bejöttél – mondta.
Katalin megállt.
-Igen.
–Akkor légy óvatos. Mindezt valaki tette oda, aki nagyon szeretett valaki mást.
Berta Roblesnek hívták. Aznap nem akart többet magyarázkodni, de a férfi megkérdezte tőle, hogy tud-e varrni.
Másnap reggel egy fiú hozott egy kosár ruhát, hogy megjavítsák.
Catalina megértette, hogy munkát kapott, nem alamizsnát.
Az ablakokkal kezdte. Bőrrel és szögekkel megjavította a zsanért, megtisztította az ablaktáblákat, és kitisztította a kéményt a kis konyhában.
Aztán az ezüsttel foglalkozott.
