Volt egy hét, amikor kevés megrendelést kapott. Megszámolta a pénzérméit, és arra gondolt, hogy elvisz egy sótartót a faluba. Egy ideig ott állt a kezében, szégyellve az éhséget, amit annyi szép dolog vett körül.

Berta így találta.

– Nem kell éhezned ahhoz, hogy bebizonyítsd, szeretted.

Az idős asszony nem kérte meg, hogy megtartsa vagy eladja. Azt kérdezte tőle, hogy milyen más munkát tudna csinálni a varráson kívül.

Catalina tudott olvasni, egyszerű számításokat végezni és leveleket írni. Másnap Berta magával hozott egy szomszédasszonyt, akinek válaszolnia kellett a fiának, aki egy távoli városban élő tanonc volt.

Aztán mások is megérkeztek.

Catalina leírta a születési híreket, a termésről szóló kérdéseket és a békülés szavait, amelyeket vendégei nehezen diktáltak. Soha nem tett hozzá semmit, amit nem kértek, és a konyhán kívül sem ismételte meg, amit ott hallott.

Egyik délután megjelent a boltos, aki kigúnyolta, egy gyűrött levéllel.

– A lányomé – mondta. – Nem tudom jól elolvasni a kézírását.

Katalin odahúzott egy széket.

Levette a kalapját, mielőtt leült. Távozva otthagyta a fizetséget és egy zacskó lisztet.

– A liszt külön van – tisztázta –, és bocsánatot kell kérnem.

Elfogadta. Aznap este visszatette a sótartót a helyére, és frissen sült kenyeret vacsorázott.

A vihar októberben érkezett, majdnem egy évvel az első ott töltött éjszakájuk után.

A szél megremegtette a kupolát, és az eső oldalirányban esett. Catherine éppen a spalettákat csukta be, amikor hangos csattanást hallott az úton.

Egy hatalmas tölgyfa dőlt a hágón át.

Röviddel ezután kopogtak az ajtón.

Több mint húszan álltak az esőben: Rodrigo vadászcsapatának vendégei, szolgák, vadászok és két hölgy. Az egyik vadőr homlokán seb tátongott.

– A kocsik nem tudnak elhaladni – magyarázta a lámpás férfi –. Láttuk a fényüket.

Rodrigo nem volt velük. A rezidencián szállt meg.

Katalin nyitotta ki.

– Mindenki be.

Az újonnan érkezők megálltak az asztal előtt.

Meggyújtott egy gyertyatartót, majd egy másikat, és végül a többit. Negyven láng töltötte be a szobát. Az aranyozott ezüst csillogott, a kelyhek pedig a falakra verték vissza a fényt.

– Ülj le. Van itt étel.

Volt egy pörköltje, amit több napig is el akart készíteni. Burgonyát, hagymát és forró vizet tett bele. Kivette a kenyeret, és feltett egy másik edényt a tűzhelyre.

A munkásokat az urak mellé ültette, rangra való tekintet nélkül. Bekötözte a vadőrt, és kölcsönadta a takaróit a hölgyeknek.

Először csak kanalakat és esőt lehetett hallani.

Aztán visszatértek a hangok.

Egy ősz szakállú úr folyton a kanala hátulját nézegette.

Hajnalban közeledett egy gyertyatartóval a kezében.

– Emilio Ledesma vagyok. Ötvösmunkákat tanulmányozok és őrizek egy régiségbolt számára. Tudod, mi van itt?

– Doña Milagrosé volt. Én csak kitisztítottam.

– Rendkívül jó állapotban megőrződött.

Rámutatott a márkákra.

„Egy udvarban dolgozó mester műhelyéhez tartoznak. Egy komplett 40 fős készlet, eredeti darabokkal… ez valami kivételes. Gondosan meg kell vizsgálnunk és dokumentálnunk kell.”

A szoba elcsendesedett.

Ugyanazok az emberek, akik megették Catalina pörköltjét, most a fiatal nő kezét nézték.

Aztán Rodrigo lépett be két szolgával.

Jött, hogy elvigye a vendégeit.

Látta a fehér terítőt, a gyertyatartókat és a szürke kendőt Catherine vállán.

– Az az ezüst az Alcázar családé.

Don Ignacio, egy idős férfi, aki tanúja volt a végrendelet felolvasásának, letette a csészét a tányérra.

– Hallottam a nagynénéd végrendeletet, Rodrigo. A ház az erdőben és minden, ami benne van.

Rodrigo kinyitotta a száját.

– Nem utalhatott arra, hogy…

– Azt mondtad, 50 évnyi egér van benne.

Senki sem nevetett.

Catalina szorosabban kötötte a kulcsot a kendője alá. Félt, de nem hátrált meg.

– A közjegyzőnél vannak a dokumentumok. Ha meg kívánja vitatni őket, az ő jelenlétében fogunk beszélni.

Emilio óvatosan elhelyezte a gyertyatartót az asztalon.

– Ez a fiatal hölgy szívesen fogadott minket, etetett, és gondoskodott a vadőréről. Hálás lennék, ha nem félemlítenéd meg előttünk.

Rodrigo kedvező pillantást várt, de nem talált.

Köszönés nélkül távozott.

A következő hetekben a közjegyző megerősítette a megállapodást, és hitelesített másolatokat adott Catalinának. Emilio szakértőkkel és részletes leltárral tért vissza.

Felajánlották, hogy vesznek tőle több darabot.

Katalin visszautasította.

Ehelyett beleegyezett, hogy kölcsönad két csillárt egy ideiglenes kiállításra, írásos feltételekkel a gondozásukra és visszaszolgáltatásukra vonatkozóan. A megállapodott fizetés lehetővé tette a tető javítását.

Amikor visszatértek, ő maga vette ki őket a dobozokból, és oda tette, ahová korábban voltak.

Egyetlen kanalat sem adott el.

Az első esküvőre azon a tavasszal került sor.

Egy gazda lánya egy pásztorhoz készült feleségül menni, és megkérdezte, mennyibe kerülne egy egyszerű étkezés.

Catalina a menyasszony székére nézett.

– Amit megengedhetnek maguknak anélkül, hogy eladósodva kezdenék a házasságukat.

Vadvirágokat és egy új tortát készítettek. Berta a legszebb ruhájában jött. Dolores segített a konyhában.

Amikor a menyasszony és a vőlegény leültek, Catalina úgy érezte, hogy valami ősi végre nyugalomra lelt.

Aztán jöttek a többi esküvők. A ház képes volt fenntartani magát a munkából, és soha többé nem maradt zárva egy egész télre.

Az első ünnepség végén Catherine elpakolta a mosogatást és vacsorát készített magának. A szürke kesztyűt maga mellé tette, egy tiszta kendőbe téve védve.