A gyerekei mindent örököltek, és nagyanyjukat kirúgták a házból, mit sem sejtve arról, mit rejteget apjuk lova.
– Hajnalban a ló a mészárossal megy. És ha továbbra is útban leszel, Anya, neked is kell majd másik helyet találnunk.
Doña Inés abbahagyta az atole keverését. Leoncio úgy beszélt előtte, mintha egy törött székről szabadulna meg, nem pedig az utolsó megmaradt társáról.
Az idős asszony 80 éves volt. Az ő kezei emelték fel azt a férfit, építették fel a birtok falait, és készítették elő apját a temetésre. Most egy fakanál felett remegtek.
Kint a pej ló füvet keresett a karám mellett.
Inés a fiára nézett.
– Amíg én lélegzem, az az állat nem eladó.
Leoncio felnevetett.
– Már nem ő irányít itt.
1887 januárja volt. Durango északi részén a hideg beszivárgott a vályogfalak repedésein, fehér kérget hagyva az itatóvályúkon. A Santa Gertrudis hacienda hatalmas legelőket, mezőket és dombokat foglalt el, amelyeket Inés lánykora óta ismert.
Friss férjnél volt, 18 évesen érkezett oda, rebozóval, molcajetével és dolgozni akarással.
Férjének, Rafael Mendozának csak néhány tehene és egy kölcsönzött szobája volt. A nő kukoricát őrölt, sajtot készített és állatokat gondozott, miközben a férje farmról farmra utazott vevőket keresve.
Együtt szedték össze, amit a gyerekeik szétosztottak.
Rafael három évvel korábban halt meg. Inés még mindig ott lógatva tartotta a kalapját az ajtó mögött, mintha bármelyik délután be tudna jönni, és megkérdezni, maradt-e kávé.
A gyerekek drágább holmikat tartottak meg.
Leoncio a főházat választotta. Abel megtartotta a földeket. Silvestre jószágra, szerszámokra és szekerekre tartott igényt.
Több dokumentumot is elhelyeztek az anyja előtt.
– Ezek öröklési számlák. Írja alá, hogy megvédhessük őket.
Inés tudta, hogyan kell leírni a nevét, de azt nem, hogyan kell megfejteni a szorosan zsúfolt oldalakat. Aláírta a jelzett helyen, bízva benne, hogy a gyermekei, akiket felnevelt, nem fogják a kezét arra használni, hogy semmire se hagyják.
Aztán elkezdték szétválasztani.
Először a hálószobáját vesztette el. Aztán abbahagyták az eladásokkal kapcsolatos konzultációt. Octavia, Leoncio felesége, megszámolta a tortillákat, és megjegyezte, hogy túl sok száj van, amit etetni kell.
Végül Inés megtalálta a ruháit és a vallásos képeit a kapu mellett halmozva.
– Biztonságban lesz a vízparti házban – mondta a meny, anélkül, hogy abbahagyta volna a söprést.
Egyik gyermeke sem tűnt úgy, hogy segítene neki.
Kilencéves unokája, Santiago, követte őt a folyosóra.
– Miért viszed magaddal a holmidat, Nagymama?
Megigazította a haját.
– A domb közelében fogok lakni.
– Mehetek veled?
Octavia felhívta a fiút, mielőtt az felvette volna.
Inés felpakolta a holmiját egy talicskára, és átkelt a síkságon. A vízforrásnál álló kunyhó 2 kilométerre volt: egy elhagyatott szoba, egy beomlott tető és egy redőny nélküli ablak.
Félúton paták dobogását hallotta.
A pej ló mögöttük jött.
A homlokán lévő fehér folt miatt Candilnek hívták. Rafael csikóként nevelte fel, és évekig lovagolta. Mostanra az ízületei megdagadtak, a bundája fakó, és sántított, ami a hidegben csak rosszabbodott.
Senki sem akarta őt a szereplőgárdában.
Leoncio azt mondta, bízzuk az anyára, mert mindketten egyformán kikészültek.
De délután, amikor Inés kiment, Candil nyitva találta a kerítés egy részét, és követte.
– Menj vissza, öreg. Van ott egy jászol.
A ló közel vitte az orrát a kötényéhez.
Homlokát a férfi nyakához temette, és most először sírt.
Azon az éjszakán nem tudott elég tűzifát gyújtani. Kendőbe csavarva ment ki, és a kis fészer alatt maradt, az állat mellett.
Candil nem mozdult el, amikor a lány az oldalához dőlt.
Hajnalban Inés még mindig ott volt, egyik kezével a sörényét fogva, ujjai már nem annyira hidegek.
A következő hetekben hímzéseket árult és ingeket javított, hogy lisztet vehessen. Takarmányt gyűjtött, ahol csak tudott, és talicskával szállította, néhány lépésenként pihenve.
Kis darab piloncillót osztott meg Candillel. Amikor nem volt, megvakarta a homlokát és bocsánatot kért.
–Ma csak szeretettel vagyunk. Majd meglátjuk, mi lesz holnap.
A sajtkészítő, Don Tobias, elkezdte megállítani a kocsiját a kunyhó előtt. Ételt hagyott némi varrásért cserébe, és pénz elfogadása nélkül megjavította a spalettát.
„Az ajtó rosszabb állapotban volt, mint a számláim szerint” – mondta, hogy elkerülje, hogy a nő kötelezve érezze magát.
Santiago is megjelent egy délután.
Zsebkendőbe csomagolt tortillákat cipelt.
– Anyukám azt hiszi, hogy labdát keresek.
Inés leültette a tűzhely mellé, de nem kérte meg, hogy titkolózzon.
–Szerethetsz anélkül, hogy veszekednél a szüleiddel. Ha tudni akarják, merre jártál, mondd el nekik.
A fiú megetette Candilt, és sötétedés előtt visszatért.
A gyerekek viszont csak üzeneteket küldtek.
Az utolsó zavarban lévő gyaloggal érkezett: Leoncio beleegyezett, hogy eladja a lovat.
Ezért ment Inés aznap reggel a főházba. Még mindig hitte, hogy képes lesz rávenni őket, hogy emlékezzenek az apjára.
Nevetésre, meleg reggelire és egy fenyegetésre lelt, amitől a csontjaiig megdermedt.
Evés nélkül tért vissza az itatóhelyhez.
Megölelte a pej színű lovat.
– Nem foglak átadni. Még akkor sem, ha messzebbre kell mennünk.
Miközben kefélte, eszébe jutott Rafael kutyája, Canelo. Öregkoráig és süketségig a teherhordó állatok kíséretében volt. Amikor Abel azt javasolta, hogy szabaduljon meg tőle, az apja leszidta.
