Amikor a kutya elpusztult, Rafael eltemette a Peña del Venadóban, és a nevét egy táblára véste.

Candil hozta a szerszámokat.

Inés velük ment fel. Emlékezett rá, hogy a férje levette a kalapját a sír előtt.

Ugyanaz a ló furcsa ragaszkodást kezdett mutatni.

Minden reggel a dombra vezető kijárat felé sétált. Végigsétált az ösvényen, megállt, és elfordította a fejét. Ha Inés nem követte, visszasétált hozzá.

Először azt hitte, füvet keres.

Aztán eszébe jutottak Rafael kirándulásai.

Mindig Candillel lovagolt, hogy felmásszon a sziklára. Vörös kosszal a csizmáján tért vissza, és ugyanazt a választ adta, valahányszor megkérdezték tőle, hogy mit csinál.

– Ellenőrizd a holmijaimat.

Utoljára röviddel a halála előtt.

Azon az estén megfogta a kezét.

– Ha valaha egyedül találod magad, ne add el a pej lovat. Hagyd, hogy az vezessen.

Inés azt hitte, álmában beszél.

Most, ahogy Candil a járdán várakozott, ezek a szavak már nem tűntek értelmetlen búcsúnak.

Az elhunyt lovát kereste.

Az elosztás során elhanyagolták: kopott bőr, foltok és egy megjavított kengyel. Ottfelejtették az itatópajtában.

Letette az asztalra, és ellenőrizte a pántokat.

Az ülés alatt egy másik varrást talált, vastag öltésekkel. Amikor rányomta a foltot, laposnak érződött.

Egy késsel elvágta a szálat.

Egy viaszosvászonba csomagolt csomag, néhány aranypénz és egy levél volt benne.

Felismerte Rafael kézírását.

Az ablakhoz tartotta az újságot, és lassan olvasott.

Megkérte, hogy vigye el Candilt Peña del Venadóba. Canelo sírköve mellett, egy kereszttel jelölt kis kő alatt egy dobozt hagyott.

Ő is bocsánatot kért, amiért hallgatott.

Meg akarta védeni a becsvágytól, amit kezdett látni a gyermekeiben, de mielőtt mindent elmagyarázhatott volna neki, megbetegedett.

Inés megszorította a levelet.

– Makacs öregember… Elmondhattad volna mindenféle titkolózás nélkül is.

Megkönnyebbüléstől és dühtől sírt. Éhesen keresett segítséget, miközben a válasz még mindig csak pár lépésre volt az ágyától.

Nem tudtam, mit találok odafent.

Tudtam, hogy meg kell próbálnom, mielőtt elviszik a lovat.

Hajnalban vizet, tortillákat és egy kötelet készített elő. Éppen akkor érkezett meg Don Tobias, amikor megpróbálta felemelni a széket.

Segítséget kért tőle.

–Meg kell másznom a dombot. Rafael hagyott nekem valamit.

A sajtkészítő a lóra nézett, majd az öregasszony kezére.

– Akkor én megyek veled.

Inés egyetértett. Nem akarta elveszíteni az újonnan talált reményt azzal, hogy mindent egyedül akar csinálni.

Felpattant egy padról, Tobias tartotta a széket. Candil mozdulatlanul viselte a súlyát.

Lazította a gyeplőt.

A pej színű ló elindult az ösvényen.

Lassan kapaszkodtak felfelé. Tobias mellette sétált, és segített Inesnek leszállni a nehezebb szakaszokon. Candil megállt, amikor levegőt kellett vennie.

Amikor elérte a forrást, ivott.

Aztán továbbment a szikla felé.

Inés felismerte Canelo sírját a sziklaperem alatt. A ló a kőlap mellett maradt, ott, ahová Rafael szokta kikötni.

Nem értett egy levelet vagy egy örökséget. Emlékezett az útra, amit a gazdájával megtett.

És ez az emlék elég volt.

Megtalálták a megjelölt követ. Tobias felemelte, míg Agnes egy vaskanállal földet szedett ki belőle.

Egy lezárt doboz jelent meg alatta.

Az idős asszony megérintette a fedelet, mielőtt kinyitotta volna.

Belül további érmék, gondosan becsomagolt dokumentumok és egy másik levél volt.

Rafael elmagyarázta, hogy a domb egy részét leválasztotta a birtok vagyonáról, és intézkedett, hogy az a forrásra és az öntözőárkokra vonatkozó okiratokban rögzített jogokkal együtt a nő tulajdonában maradjon.

Ez volt az a forrás, amely táplálta a víztározókat és az öntözés jelentős részét.

Fiai a látható földekért harcoltak anélkül, hogy a köves talaj egyáltalán érdekelte volna őket.

Inés a nevét kereste az oldalak között.

Teljesnek találta.

Alatta a közjegyző aláírása és a pecsét volt látható, amelyet Rafael leírt.

A levél azzal a megjegyzéssel zárult, hogy a megtakarítások mindkettőjük kemény munkájának köszönhetők. Nem pedig egy férj özvegyasszonynak adott alamizsnája.

Inés leült a kutya sírja mellé.

Tobias csendben várt.

Candil füvet csipegetett a víz közelében.

Sokáig nézte a síkságot és a főépületet, amely ebből a magasságból kicsinek tűnt.

Aztán eltette a dokumentumokat.

–Menjünk a faluba. Ezúttal valaki felolvas nekem mindent.

A közjegyző, Don Joaquín Salcedo, két nappal később vette át. Tobías beszerzett egy szekeret, hogy megkímélje a lovat a további erőfeszítéstől.

Joaquín átvizsgálta a papírokat, és megkereste a korábban vezetett feljegyzéseit.

Megerősítette, hogy Rafael külön értékesítette ezt a részt, és hogy az nem szerepelt a felosztott vagyon között.

Átnézte az Inés által a konyhában aláírt dokumentumok másolatait is.

Nem oldott meg mindent egy délután alatt. Háttérinformációkat kért, összehasonlította a határokat, és elkészítette a szükséges papírokat.

De azért tudott mondani neki valamit, amit hallania kellett.

– Nem a gyermekeid jótékonysága miatt élsz ott. Neked is megvannak a saját jogaid.

Inés lesimította a kendőjét.

– Azt akarom, hogy magyarázd el, melyeket. Szavak nélkül nem értem.

Joaquín közelebb tolta a széket az asztalához.

Hangosan felolvasta az egyes záradékokat.

Eközben Leoncio megtudta, hogy az édesanyja a faluba utazott, és úgy döntött, hogy cselekedni fog.

Inés visszatért az itatóhelyhez, hogy megkeresse a vevőt a karám mellett. Egy munkás kötéllel fogta Candilt.

A pej ló hátrahúzódott.

Santiago a kunyhó ajtaja előtt állt.