„Csak a főzésre koncentrálj, és ne állj az utamba” – mondta a cowboy… amíg meg nem látta a lány rejtett sebhelyeit.
– Majd ő elkészíti az ételt, és nem lesz az utamban.
Santiago Robles így üdvözölte az El Alazán tanyára éppen megérkezett nőt. María Elena Beltrán letette a bőröndjét a földre, egy kis fémdobozt tartott a mellkasához, és anélkül nézett rá, hogy lesütötte volna a szemét.
– Vannak egyéb feltételek?
– Hogy ne kelljen megismételnem.
1879 nyara volt, Észak-Chihuahua egy száraz síkságán. A tanya 9000 holdnyi földdel, 400 szarvasmarhával és egy olyan házzal rendelkezett, amely látszólag feladta a látogatókat.
Santiago tudta, hogyan kell karbantartani a kerítéseket és etetni a lovakat. Azt viszont nem tudta, hogyan üljön le az asztalhoz a fiával anélkül, hogy érezné a felesége hiányát.
Izabella két évvel korábban halt meg.
Nicholas 10 éves volt, és megtanult csendben járni. Állva evett, mindig levágta a haját, amikor egy mezőgazdasági munkás megtalálta az ollót, és igyekezett nem olyasmit kérni, ami felbosszanthatta volna az apját.
María Elena aznap délután a konyhaajtónál talált rá, amint egy darab hideg tortillát harapdált.
– Nincs hol leülni?
A fiú egy székre mutatott.
– Koszosodhat.
A poros ülésre nézett, és elővett egy rongyot.
– Aztán megtisztítottuk.
Másnap reggel kávé, bab és meleg tortilla volt. A mezőgazdasági munkások bejöttek, a szagokat követve. Aurelio Téllez, az idősebb, úgy bámulta az asztalt, mintha megtalálta volna azt, amire régóta vágyott.
Santiago szó nélkül evett, majd elment. Délben, majd alkonyatkor azonban visszatért. Hónapok teltek el azóta, hogy mindenkivel megosztotta az összes étkezését.
3-án Miklós egy lisztes hordón ült, míg Maria Elena krumplit hámozott.
– Hamarosan elmész?
-Most érkeztem.
–A többiek azért mentek el, mert apám rossz ember.
Letette a kést.
„Apád szomorú, és megszokta, hogy dühösnek látszik.”
„Ez nem jelenti azt, hogy félelemben kell élned.”
Nicholas átgondolta a választ. Aztán kért még egy krumplit, amit meghámozhat.
A bádogdoboz Maria Elena ágya alatt maradt. Senki sem látta még kinyitva. Kölcsönadhatott volna egy tűt vagy megoszthatta volna a szappanját, de nem engedte volna, hogy bárki is hozzányúljon a dobozhoz.
Az ingujját is csuklóig begombolta. A tűzhely sütővé változtatta a konyhát, és izzadság csorgott le a nyakán, de sosem tűrte fel az ingujját.
Ha egy férfi elment mögötte, abbahagyta, amit csinált, és megfordult, amíg a fal mellett nem állt.
A munkások kezdték észrevenni. Aurelio megjegyezte, hogy úgy tűnik, egy ütésre vár. Egy másik arra kérte, hogy hagyja abba a történetek kitalálását egy nőről, aki senkit sem zavar.
Santiago is figyelt, bár nem tett fel kérdéseket.
Maria Elena üvegdarabokat talált a pajtában, és megkérte, hogy javítsa meg a konyhaablakot. Azt válaszolta, hogy azt csinálhat, amit akar.
Amikor a napfény átsütött a tiszta üvegen, és megvilágította a reggeliző Nicolást, Santiago a küszöbön maradt. A fia teli szájjal ült és beszélt. María Elena arra kérte, hogy fejezze be a rágást, mielőtt elmagyarázná, hogyan talált egy gyíkot.
Santiago nem emlékezett, mikor hallotta őt utoljára ennyit beszélni.
Aztán megjavítottak egy deszkát a folyosón. Ezután kimosták a függönyöket.
A lámpa nehezebben ment.
Izabella egy januári estén lámpással ment ki, mert egy kanca koraszülöttként ellett. A tűz elérte a szénát, és az istálló leégett, mielőtt a munkások bejuthattak volna.
Santiago bikákat vásárolt messze a tanyától. Amikor visszatért, hamut talált a hóban, Nicolást pedig egy asztal alatt rejtőzködve. A fiú 11 napig nem szólt semmit.
Épített egy másik pajtát, és megtiltott minden nyílt lángot benne: lámpásokat, szivarokat, gyufát. A nappaliban lévő lámpát is leállította.
Egyik este María Elena bekapcsolta, hogy Nicolás elolvashassa az ábécéjét. Santiago bejött és megállt.
A fiú becsukta a könyvet.
– Én voltam az, aki világosságot kért.
Maria Elena a kezét az asztalra tette.
– Nem kell sötétben olvasnod.
Santiago a lángokba meredt. Ujjait egy szék támlájához nyomta, amíg kifehéredtek az ujjpercei.
– Nem – mondta végül.
– Nem kell.
Leült a fia mellé. Nicolás újra kinyitotta a füzetet.
Attól az estétől kezdve égve hagyták a lámpát vacsora közben.
Nicolás Isabel emléktárgyait kezdte behozni a konyhába: egy hímzett zsebkendőt, egy fényképet és a dalt, amit tésztadagasztás közben szokott énekelni. María Elena témát váltva hallgatta. Amikor a fiú elfelejtett egy versszakot, Santiago az ajtóban fejezte be. Meglepődött a saját hangján, majd leült. Beszélgettek egy reggelről, amikor Isabel összetévesztette a sót a cukorral. Nicolás nevetett. Az apja is nevetett, bár utána fel kellett kelnie, és ki kellett néznie a teraszra, amíg újra levegőt nem kapott.
A harmadik hónapra Santiago elmagyarázta, miért tenyészt bizonyos fajta állatot, María Elena pedig vitatkozott vele arról, hogy mennyi kukoricát kellene raktároznia télire. Megtanulta felismerni, mikor van rosszkedvű, és mikor egyszerűen nem tudja, mit mondjon.
Tudta, hogy a nő egy panzióban dolgozott. Remélte, hogy többet is elárul neki, de tiszteletben tartotta a hallgatását.
Aztán történt az incidens a rakott tállal.
María Elena éppen kivette a sütőből, amikor a konyharuha megcsúszott. Nicolás túl közel volt. Puszta kezével elkapta a dobozt, nehogy ráessen, majd az asztalra tette, és elengedte.
