„Az én hibám volt” – ismételte Nicolás. „
Én kerestem.”

Santiago lehajolt és átölelte.

– Nézz rám!
– Most meg itt vagy.

Maria Elena ruhájának ujjai elszakadtak és megpörkölődtek. Sebei mindenki számára láthatóak voltak. Még csak meg sem próbálta eltakarni magát: a fiú arcát és kezét vizsgálgatta.

Santiago a nőre nézett, aki visszatért a tűzhöz, miután túlélt egy másikat.

– Rajta keresztül ment be.

María Elena a nyugati karámra mutatott.

– Még mindig be van zárva egy ló.

Santiago otthagyta Nicolást Aurelioval, és odament az állathoz. Más mezőgazdasági munkások is elkísérték. Ezúttal nem állt ott egy ajtót bámulva, miközben a múlt döntött helyette.

Megmentették a lovat, és sikerült megfékezni a tüzet az istálló körül. Elvesztették a takarmányt és a kerítés egy részét. Ahogy a szél megfordult, a lángok elérték a felszántott földet, és elkezdtek kialudni.

Azon az éjszakán egyetlen ember vagy állat sem pusztult el a tanyán.

A kora reggeli órákban a víztartály mellett ültek, hamuval borítva. Nicolás egy takarón aludt, Sol a lábánál.

Aurelio vizet hozott Maria Elenának.

– Elmeséltem a történetet.
– Nem volt jogom hozzá.

Ugyanazon férfiak előtt mondta, akik hallották a pletykáit.

Megkapta az üveget.

– Ülj le, Aurelio.
– Jobban remegsz, mint én.

Hajnalhasadás előtt Santiago a folyosón találta meg, egy takaróba csavarva. Leült mellé, némi helyet hagyva közöttük.

– Amikor megérkezett, megkértem, hogy ne keresztezze az utam.

– Emlékszem.

Kinézett az ablakon, ahol még égett a lámpa.

–Most van egy fiam, aki vacsora közben beszél.
–Van egy asztalom, ahol újra leülnek az emberek.
–Nem most etettél meg minket.

Maria Elena lesütötte a tekintetét.

– Te hagytad, hogy megtörténjen.

„Azt akarom, hogy maradjon.”
„És nem ajánlok neki több munkát.”

A takaróba kapaszkodott. Annyi házat hagyott már el egy újabb visszautasításra felkészülve, hogy nem tudta, hogyan reagáljon egy meghívásra.

Karját elrejtve sírt.

Santiago addig nem nyúlt hozzá, amíg a lány a vállára nem hajtotta a fejét.

Később bement a szobájába, és a bádogdobozzal tért vissza. Letette a térdére, és kinyitotta a tetejét.

Volt ott egy kis, megperzselt talpú cipő, egy levél és egy megfeketedett, törött csattal ellátott lakat.

A levél Soledad Mendozától érkezett, annak a lánynak az édesanyjától, akit María Elena mentett ki a folyosóról. A cipő ehhez a lányhoz tartozott: a szökés során elvesztette, és az édesanyja később elküldte egy köszönőlevéllel együtt.

Santiago óvatosan felemelte a lakatot.

– Miért tartaná meg?

„Mert Anselmo azt mondta, hogy soha nincs zárt ajtó.”
„Egy nap majd elé fogom ezt tenni.”

Aztán otthagyta a dobozt a padon, bárki számára elérhető távolságban.

Azon a reggelen hagyta, hogy az orvos megvizsgálja a karjait. Utána aludt, miközben Santiago olyan ételt készített, amit senki sem mert eléggé dicsérni.

Nicolás mindent megevett, és engedélyt kért, hogy Solt a konyhaajtó mellé fektethesse ágyba.

Az apja ránézett a kutyára, és azt válaszolta, hogy vegyenek neki egy takarót.

Ősszel újraépítették a kerítéseket. María Elena írt Soledadnak. A válaszban mások is elmesélték, mi történt a vendégházban.

Nem egyedül tért vissza Chihuahuába. Santiago elkísérte, de María Elena volt az, aki fékezett, és követelte, hogy hallassák meg a túlélőket.

A történetet nyilatkozatok és új publikációk révén kezdték korrigálni. A szégyen éveit nem heverte ki, de a neve már nem csak vádakkal kapcsolatban szerepelt.

Mire visszatért a ranchra, Nicholas letette az ábécéjét az asztalra. Végre végig elolvashatta.

Lerajzolta a házat egy kivilágított ablakkal és néhány kint ülő emberrel. María Elena felismerte Santiagót a kalapjáról, Aureliot pedig a bajuszáról. Megjelent a fiú mellett, Sollal közöttük. Megkérdezte, miért nem rajzolta be a ruhája ujját. Nicolás azt válaszolta, hogy így jobban hasonlít rá.

Tavasszal házasodtak össze, a ház udvarán. Aurelio elrendezte a székeket, Nicolás pedig a nyakláncánál fogva tartotta Solt, hogy ne egye meg a tortát.

Maria Elena egyszerű ruhát viselt. Az ujjak könyök alatt értek véget.

Santiago megfogta a kezét, és megcsókolta az ujjait, anélkül, hogy úgy tett volna, mintha nem látná a sebhelyeit.

Azon az estén beszélgetés folyt, tányérok adogattak egyik kézből a másikba, és egy lámpa égett a szobában.

Lefekvés előtt Nicholas megkérdezte, hogy felhívhatja-e anyának.

Maria Elena térdelt le elé.

–Hívhatsz, aminek akarsz.
–Nem kell elfelejtened anyádat ahhoz, hogy szeress engem.

A fiú megölelte. Santiago odalépett hozzájuk, és átkarolta őket.

A doboz egy polcon állt, nem volt elrejtve egyetlen ágy alatt sem. Sol a konyha mellett aludt. María Elena pedig, amikor reggelit kezdett készíteni, feltűrte az ingujját anélkül, hogy megnézte volna, ki van mögötte.