A fiú felhívta az apját.

Santiago akkor érkezett meg, amikor a nő a vízpumpa mellett állt. Ahogy megmozdította a karját, az ing ujja felfedte a csuklójától felfelé húzódó régi sebhelyet.

Maria Elena meglepte azzal, hogy ránézett.

Betakarta magát, és nedves kezével begombolta a mandzsettáját.

– Régóta nem volt már.
– Kész lesz a vacsora.

– Mária Elena…

– Kész lesz a vacsora.

Santiago azért ment el, mert nem tudta, hogyan ajánljon fel segítséget anélkül, hogy vallatásnak érezze magát. Tizenegy napig nem említette újra a sebhelyet. Azt sem tudta szavakba önteni, hogy látta, milyen nehéz volt a nőnek úgy tenni, mintha nem számítana.

Aurelio hírekkel és üzenetekkel tért vissza a faluból.

Chihuahuában három évvel korábban leégett egy vendégház. Két ember meghalt. Az újságok egy mosodai dolgozót hibáztattak, aki karján égési sérülésekkel menekült ki, majd röviddel ezután elhagyta a várost.

María Elena Beltránnak hívták.

Aurelio a munkások hálótermében mesélte el a történetet. Dél előtt néhányan már nem voltak hajlandók enni. Egy másik az udvaron azt mondta, hogy Santiago gyújtószerkezetet visz be egy házba, ahol már tragédia történt.

Miklós hallotta a szót, de nem értette teljesen.

Santiago kalapban lépett be a konyhába. María Elena éppen hagymát aprított. Amikor meglátta, óvatosan a vágódeszkára helyezte a kést.

– Már tudja.

– Hallottam, mit mondtak rólad.
– Hallani akarok felőled.

Az ajtóra nézett, mintha azt számolgatná, mennyi időbe telik összeszedni a holmiját.

Aztán kigombolta az ingujját.

Sebhelyek húzódtak végig mindkét karján. Némelyik a ruha válla alá nyúlt. Santiago egyenes nyomokat látott az alkarja belső oldalán is.

„A tűzvész éjszakáján ruhákat szedtem össze az udvaron” – kezdte.
„A lányok fent aludtak.
” Don Anselmo Varela lezárta a folyosót, hogy megakadályozza őket abban, hogy elmehessenek a műszakjuk után.

A tulajdonos megtartotta a kulcsot, és aznap este nem volt ott.

María Elena felmászott a folyosó tetejére, és egy ablakon keresztül belépett. A zár melletti fa már égett. Sikerült lefeszítenie a zárat, de a retesz leesett, és a karjával kellett újra felemelnie.

Ezért őrizte meg azokat a jeleket.

– Négy ember elment.
– A másik kettő nem ért el az ajtóig.

A hangja alig tört meg.

– Még mindig számolom őket, amikor nem tudok aludni.

Anselmo tagadta, hogy eltorlaszolta volna az utat. Azt mondta, hogy a nő gyertyákat vitt, és ő okozta a tüzet. Pénze, barátai és egy olyan vezetékneve volt, amelyet az újságírók tisztelettel írtak.

Csak égési sérülései voltak.

„Utána hat konyhában dolgoztam” – folytatta.
„Végül mindannyian rájöttek.
Mindig hallottam a mögöttem zajló beszélgetést, mielőtt jöttek volna, hogy kirúgjanak.”

Santiago megértette, miért kereste a falat minden alkalommal, amikor valaki mögötte sétált.

Maria Elena eltakarta a karját.

Évekig megtanulta felismerni azt a pillanatot, amikor a kíváncsiság undorrá változott. Először a márkákat nézték, aztán a hírre emlékeztek. Lehet, hogy az étele finom volt, és a munkája kifogástalan: egyiket sem vették észre. Most Santiago szemében is ugyanezt a változást várta. Ujjait a gombokon tartotta, készen arra, hogy a férfi az ajtóra mutasson.

„Ma este elmegyek.”
„Nem akarom, hogy Nicolás szenvedjen amiatt, hogy itt vagyok.”

Levette a kalapját.

„A feleségem úgy halt meg, hogy egy lámpást vitt magával.”
„Két éven át gondatlannak neveztem a gondolataimban.
” „Könnyebb volt dühösnek lennem, mint elfogadnom, hogy nem tudtam megmenteni.”

Mária Elena felnézett.

– Úgy bántam ezzel a házzal, mintha bármilyen öröm újabb szerencsétlenséget hozhatna – tette hozzá.
– És mióta megérkeztél, minden nap óvatos voltál.

Kiment az udvarra és összegyűjtötte a férfiakat.

„Aki nem akarja megenni, amit María Elena főz, az kereshet máshol munkát.
” „Itt nem fogják újra elítélni azzal, hogy egy újságot ismételgetnek.”

Amikor visszatért, Nicolás átölelte. A nő mozdulatlan maradt, nem tudta, hová tegye a kezét.

– Maradj – kérte a fiú.
– Még nem olvastam el az utolsó oldalt.

Maria Elena megsimogatta a haját, és úgy döntött, marad.

Kilenc nap telt el.

Délután 4 órakor villám csapott le a síkságra, bár eső nem esett. A hetekig tartó napsütés után száraz fű égni kezdett. A szél a lókarám felé terelte a tüzet.

Mindenki kiszaladt segíteni. Santiago a kerítésnél volt, amikor a tűz átcsapott a pajta melletti takarmánykupacokra.

María Elena vödröket töltött. Nicolást kereste, de nem találta. Az élelmiszer-füzete a konyha lépcsőjén volt.

Aztán eszébe jutott Sol.

Egy sárga, még fiatal kutya volt, akit a fiú soványan szedett fel az út szélén. Santiago megtiltotta az állatok bevitelét a házba, ezért Nicolás a nyergestárolóban gondoskodott róla.

A pajta ajtaja nyitva volt.

Maria Elena eldobta a vödröt és elszaladt.

A fiút a kutya mellett térdelve találta, amint megpróbálja kiszabadítani a nyakörvét az összegubancolódott pórázból. Az emeleten füst volt, a bejárat közelében pedig szikrák záporoztak.

Miklós sírt.

– Nem tudtam otthagyni őt.

Kioldotta a pórázt, a karjába vette a kiskutyát, és felemelte a gyereket. Nem engedhette, hogy becsukódjon egy újabb ajtó, és valakit maga mögött hagyjon.

Aurelio meglátta a sziluettjét, és Santiago nevét kiáltotta.

Az apa elszaladt a kerítéstől. Maria Elenát térden állva találta, fiát köhögve, a kutyát pedig a mellkasához szorítva.