Öt fia mindössze egy év alatt kilenc házvezetőnőt űzött el; de a tizedik, egy hatgyermekes özvegy, nem hagyta magát megfélemlíteni.
A kilencedik házvezetőnő kalap nélkül kirohant a tanyáról, miközben öt fiú nevetgélt egy átázott fal mögött.
„Duplán ne, Don Julián!”
„Keress olyat, aki nem akarja megőrizni az ép eszét!”
Julián Carrillo a folyosón állt, a kezében az elhagyott kalappal. A konyhából egy vödör puffanása hallatszott, ahogy a padlóra csapódik.
– Pedro, azt akarom, hogy minden megszáradjon vacsora előtt.
– Nem én voltam, apa.
Pedro 13 éves volt, és csak akkor használta azt az ártatlan hangot, amikor ő szervezte a katasztrófát.
1886-ot írtunk. A durangói Las Higueras farmon még folyt a gyümölcstermesztés, de a ház olyan területté vált, ahol senki sem tudott rendet teremteni. Elena 11 hónappal korábbi halála óta Julián kimerülten dolgozott, gyermekei pedig minden nőt elbocsátottak, aki megpróbált gondoskodni róluk.
Azon az estén újabb levelet írt a munkaügynökségnek. Segítségre volt szüksége, és hajlandó volt jobb fizetést ajánlani.
A válasz 3 héttel később érkezett: nem volt más, akit küldhettek volna, és arra kérték, hogy hagyja abba az erősködést.
Julian összehajtotta az újságot. Az emeleten Pedro, Francisco, az ikrek, Gabriel és Damian, valamint Daniel, a legkisebb aludt. Annyira szerette őket, hogy néha a cserbenhagyásuktól való félelem megakadályozta az alvásban.
Néhány várossal odébb Teresa Aguilar elvesztette a földjét.
Ernestót tavasszal temette el. A rossz termés okozta adósságok végül a földje elvesztéséhez vezettek. Még mindig volt egy szekere, néhány bútor és hat gyermeke, akiknek enniük kellett.
Egy szomszéd, aki négy napot töltött Las Higuerasban, mesélt neki a munkáról.
– Neked 6 van, neki pedig 5.
– Az 11, Teresa.
– Ez nem lehetséges.
Teresa a fiaira nézett, akik éppen egy kerék szétszerelésével voltak elfoglalva, hogy kiderítsék, miért nyikorog.
– Először is meg kell kérdeznünk, hogy fel akar-e venni.
Kedd reggel érkeztek. Juan, a legidősebb, 14 éves volt, és az utat bámulva utazott. Esteban és Manuel egy hintaszékben ültek; Rafael és Bruno egy hálózsákban alszanak. A 4 éves Eduardo a takarók között aludt.
Julian kijött, amikor meghallotta a szekér zúgását. Gyermekei sárral borítva bukkantak elő a pajtából. Péter keresztbe tett karral állt a többiek előtt.
Teresa lement a földszintre, megvizsgálta a szakadt ingeket, és körülnézett a házban.
– Azt mondták nekem, hogy szörnyű volt.
Julian kinyitotta a száját.
– Asszonyom, talán nem magyarázták el önnek…
– Tavasszal elvesztettem a férjemet és a földemet.
– Egy koszos konyhát még meg lehet javítani.
Juan kiugrott a kocsiból, és Pedro felé fordult. Egyikük sem nézett le rá.
Julian meglátta a hat újonnan érkezőt, és arra gondolt, hogy vissza kellene utasítania. Teresa azonban úgy tűnt, hogy a házat lehetséges lakóhelynek tekinti, amiben Julian már nem hitt.
– Nem ígérhetek neked lelki békét.
– Én sem hozok sokat.
Megegyeztek a fizetésben, az étkezésben és a szállásban. Teresa világossá tette, hogy a gyerekei nem fognak tanulás helyett dolgozni, és hogy a házimunkát mindannyian megosztják egymás között.
– Most mutasd meg a konyhát.
Azon az estén, amikor a gyerekek aludtak, Juan megkérdezte, hogy hagyják-e a holmijukat a kocsiban, arra az esetre, ha kirúgnák őket. Teresa elvitte abba a szobába, ahová a bőröndöket fogják tenni, és megkérte, hogy válasszon helyet a könyveinek. Julián, aki a folyosóról hallotta a beszélgetést, megjelent egy deszkával, hogy polcot készítsen nekik. Juan szó nélkül fogta a másik végét. Lefekvés előtt a kalapját Pedro kalapja mellé akasztotta, ahelyett, hogy a csomagok közé tette volna.
Másnap 11 fiú várt a vízkútnál, hogy megmosakodhassanak reggeli előtt. Teresa nem kiabált. Tudta a nevüket, és azonnal meg tudta mondani, ki próbál eltűnni.
Pedro a sorból figyelte az apját, felháborodva, hogy nem kapott segítséget.
Julian úgy tett, mintha nagyon elfoglalt lenne a kávéfőzővel.
A gyerekek tányérokat, tortillákat és babot találtak egy hosszú, deszkával borított asztalon. Eduardónak egy fiókra volt szüksége, hogy elérje a helyét.
„Itt senki sem eszik titokban, és senki sem hagyja, hogy más szedje fel, amit kidob” – magyarázta Teresa.
„És aki akar valamit, az kér.”
Azonnal próbára tették.
Pedro egy kis kígyót hagyott a lisztestartóban. Teresa megtalálta, egy vödörben visszavitte a mezőre, és megkérte a fiút, hogy tisztítsa meg a tartót.
– Juan két téllel ezelőtt megpróbálta.
– Az eredmény ugyanaz volt.
Francisco elrejtette az ollókat. Teresa elővette őket a szekrény mögül, és megkérte, hogy tartsanak neki társaságot, amíg megfoltozza az ingét. Manuel egyszer egy egész edényt rejtett el: nagyon jól tudta, hol tartják a titkaikat a gyerekek.
Az ikrek sírtak, hogy ne kelljen tűzifát gyűjteniük.
Teresa megtörölte az arcukat.
„Sírhatnak, amikor szükségük van rá.”
„A tűzifa még várat magára.”
A hét végén Pedro megkereste Juliánt.
– Nem fél tőlünk.
Az apja nézte, ahogy Teresa inggel a hóna alatt átszeli az udvart.
– Úgy tűnik, igen.
– És ő sem fog elmenni.
Julian valami mást hallott a panasz mögött. A fia arra várt, hogy megtudja.
Egyik délután Teresa a pajta mellett találta Danielt sírva. Julián előtte kuporgott, és egy a lábába beszorult szálkát ápolgatott. Utána ellenőrizte a csizmáját, és megfoltozta a lábához dörzsölődő szélét.
