– Felhívhatott volna – mondta a nő.

Felnézett.

„Engem keresett.”
„Nem fogom veled küldeni, csak mert most egy nő van a házban.”

Daniel megölelte az apját, és megjavított csizmával kiszaladt.

Teresa ott állt, meglepődve azon a figyelemen, amit nem kellett volna kérnie. Julián esetlennek tűnt a káosz közepette, de megértette gyermekei félelmeit, és mellettük maradt, amikor számított.

Innentől kezdve másképp kezdte látni a dolgot.

Délutánonként Julián felkereste a kis Eduardót, hogy megtanítsa neki, hogyan kell kefélni a régi csizmákat. A fiú egy hatalmas rongyot cipelve követte. Teresa figyelte, ahogy fiai parancsra sem várva közeledni kezdenek a férfihoz. Egy nap Bruno mutatott neki egy rajzot, amit Julián a saját fiai rajzai mellé tűzött ki. Miután mindannyian elmentek, újra ránézett arra a falra. Hónapok óta úgy érezte, hogy a fiai útban vannak, bárhol is próbálnak maradni.

A harmadik hétre Julián már ülve vacsorázott. A fiúk körbeadogatták a kenyeret, és azon veszekedtek, hogy ki látott nyulat a pataknál. Teresa helyreigazította a modorukat, felszolgált, majd ő is leült, ezzel rákényszerítve Juliánt, hogy ennie kell, mielőtt minden kihűl.

Egyik este megkérdezte tőle, hogyan sikerült őket összehoznia.

„Megmutatta nekik, hogy egy asztalhoz tartoznak.”
„Csak annyit tehettem, hogy kergetőztem velük a házban.”

Mosolygott.

– Még néha üldöznünk kell őket.

A legrosszabb verekedés vasárnap történt.

Pedro és Juan azon veszekedtek, hogy ki vigye a gyerekeket a patakhoz. Végül lökdösődtek, majd a porban hemperegtek. Julián csak azután érkezett meg, hogy Teresa már szétválasztotta őket.

Juan ajka feldagadt. Pedro továbbra is ökölbe szorította a kezét.

„Nem fogjátok egymást bántani azért, hogy eldöntsétek, ki ér többet” – mondta nekik.
„Mindkettőtöknek van itt hely.”

– Az én házam – tiltakozott Pedro.

Juan mozdulatlan maradt.

– Ezt már tudtam.

Teresa hallotta a fájdalmat, amit egyikük sem akart bevallani. Pedro félt, hogy elveszíti anyja lakását; Juan pedig attól félt, hogy testvéreit a következő katasztrófáig vendégként fogják eltűrni.

Julian térdelt le eléjük.

– Megegyeztünk, hogy itt fognak lakni.
– Ez az otthonuk is, Juan.

Ezután feladatuk volt, hogy közösen, a megfelelő szerszámokkal, Julián segítségével javítsák meg a kerítés alsó szakaszát. Az oszlopok megtámasztása és a terv egyeztetése nélkül nem tudták befejezni.

Először csendben dolgoztak. Később Pedro elmagyarázta, hogyan lehet megakadályozni a deszka vetemedését. Juan fogta a deszka végét, és viccelődött a saját utasításkiadási módján.

Még sötétedés előtt nevettek.

Partnerségük annyira hatékonynak bizonyult, hogy Teresa gyanítani kezdte, hogy valami nincs rendben, amikor a ház túl csendes lett. Együtt olyan csínytevéseket eszeltek ki, amelyeket egyedül egyikük sem tudott volna megvalósítani.

A kicsiket is megvédték, és felosztották a feladatokat anélkül, hogy beismerték volna, hogy testvérekként tanulnak.

Juan Ernesto fényképét tartotta a jegyzetfüzete lapjai között. Pedro rajtakapta, hogy nézi, és hozott egy másikat Elenáról. A kerítésnél ültek, és olyan dolgokról meséltek, amikre a gyerekek már nem emlékeztek: egy dalról, egy sétáról, egy szidásról, ami most viccesnek tűnt nekik. Amikor hazaértek, megkérték őket, hogy tegyék mindkét fényképet a nappaliba. Teresa Juliánt keretek keresésére találta. Senkinek sem kellene elrejtenie azokat, akiket szeretett, hogy az újonnan érkezetteket is szeresse.

Egyik délután Julián a folyosó mellett találta Teresát, amint ruhákat foltozott.

–Néha azon kapom magam, hogy az arcát keresem, amikor visszaérek.

Letette a tűt.

– Hallom a lovat, mielőtt elérné a kaput.

Nem kellett tovább magyarázkodniuk. Julián leült melléjük, és ott is maradtak, amíg Eduardo meg nem jelent, és a vacsora felől érdeklődött.

A betegség Damiannal kezdődött.

Lázzal és vöröses foltokkal ébredt. Megérkezett a faluból az orvos, és skarlátát diagnosztizált nála. Addigra a többi gyerek már fájdalomra és fáradtságra panaszkodott.

A ház hangja megváltozott. A rohanás, a kiabálás és az utolsó kenyérszeletért folytatott küzdelem eltűnt. Teresa minden köhögést hallott minden szobából.

Az orvos gyakran visszatért. A lehető legjobban elosztották a gyerekeket, és követték az utasításait. Julián a ranch nagy részét a farm munkásaira bízta.

Teresa a kora reggeleket intézte; ő a délutánokat és a kora estéket. A konyhában találkoztak, hogy megbeszéljék, ki pihent kinek rosszabb az állapota, és mire van szüksége, mielőtt visszatértek a szobájukba.

A következő napokban mind a 11-en megbetegedtek.

Teresa már nem tudta megmondani, hogy az ágyból kiabáló fiú vezetékneve Aguilar vagy Carrillo. Julián mindenkinek megtanulta a hangját, még azoknak is, akik alig tudták megértetni magukat.

Juan megpróbált felkelni, hogy segítsen az anyjának. Az asszony visszafektette.

– A feladatod a felépülés.

Pedro kérte, hogy az ágya ne legyen túl messze Juan ágyától.

Amikor Juan jobban érezte magát, látta, hogy Pedro ül és Daniel hálószobájának ajtaját bámulja. Takarót terített a vállára és vele maradt. Pedro bevallotta, hogy gyakran gondolt arra, hogy elküldi Teresát és a testvéreit. Most attól félt, hogy valaki hiányozni fog a következő vacsoráról. Juan nem gúnyolódott rajta, és nem kért bocsánatot. A vállát Juan vállának támasztotta, és együtt vártak, amíg lépteket nem hallottak a folyosón.

A gyerekek folyton azt kérdezgették, hogy visszamehetnének-e az udvarra. Julián elmesélte nekik, hogyan fognak újjáépíteni egy játékkocsit, ha elég erősek lesznek. Azokon az estéken egyetlen ígéret sem tűnt túl kicsinek.