Néhányan javulni kezdtek. Aztán mások. De Dániel tovább gyengült.

Ötéves volt, és Julian legfiatalabb gyermeke. Kilencedikén este az orvos sietve visszatért. Megvizsgálta, és beszélt az apjával a folyosón.

„Nem ígérhetem meg, mit akarsz hallani.”
„Közel maradok.”

Julian visszatért a szobába, és megfogta fia kezét. Mozdulatlanul tartotta, és hallgatta a nehézkesnek tűnő légzést.

Elenára gondolt. Emlékezett rá, hogy megígérte neki, hogy gondoskodni fog a gyerekekről, és úgy érezte, hogy hamarosan elveszít valakit anélkül, hogy ezt meg tudná akadályozni.

Teresa éjfél után jött be. Leült az ágy másik oldalára, és a kisfiút nézte.

– Menj, és pihenj egy kicsit.

Julián megrázta a fejét.

„Te sem aludtál napok óta.”
„Ott vannak a gyerekeid és a többiek.”
„Daniel nem a tiéd.”

Terézia felnézett.

„Amióta úgy döntött, hogy eljön és elmeséli nekem a rémálmait, azóta is az.”
„Nem fogom abbahagyni a szeretetét csak azért, mert most nehéz gondoskodni róla.”

Julian a kezére nézett, ami az övé mellett volt. Hetekig főztek, ruhát mostak és fogták a homlokukat. Most ugyanazt a teret védték a fiuk körül.

– Nem tudom, hogy éltem volna túl ezt az évet nélküled.

Teresa gyengéden megszorította Daniel ujjait.

– Szerencsére ezt nem nekünk kell megtudnunk.

Együtt maradtak. Julián halkan elmesélt egy történetet, amit a fiú ismert; Teresa folytatta, amikor a fiúnak elment a hangja.

Hajnali 3 óra körül Dániel kinyitotta a szemét.

-Apu…

Julian azonnal meghajolt.

-Itt vagyok.

– Szomjas vagyok.

Az apa hangosan felnevetett, ami könnyekbe fulladt. Teresa felhívta az orvost. Ez a változás lehetővé tette számukra, hogy fellélegezzenek, bár még előttük álltak a megfigyelés és a felépülés napjai.

Julian hosszú éjszakák óta először kelt fel a székéből, hogy megölelje.

Nem beszéltek házasságról. Egyszerűen csak együtt maradtak, amíg újra láthatták a gyermeküket.

A negyedik hét végére mindenki kezdett felépülni. Lesoványodtak, sápadtak voltak, és elegük volt a húslevesből. Teresa meghallotta, ahogy Francisco egy édességért próbál alkudni, és rájött, mennyire hiányoztak neki a vitáik.

A hír eljutott a szomszédos házakhoz. Ételt, tiszta ruhát küldtek, és segítséget a befejezetlen feladatokhoz. Még azok is, akik korábban kudarcot jósoltak, most minden fiú felől érdeklődtek.

Ignacio atya meglátogatta a ranchot, amikor az orvos biztonságosnak ítélte a fogadását. A 11 gyereket a tányérjaik körül gyűltek össze, Pedro és Juan pedig gondoskodtak róla, hogy a kisebbek megvárják a többieket.

Teresa az asztal egyik végét, Julián a másikat foglalta el.

– Hallottam már egy lehetetlen házról – jegyezte meg a pap –.
– Úgy tűnik, túl későn érkeztem ahhoz, hogy lássam.

A gyerekek nevettek. Eduardo bevallotta, hogy még mindig van egy törött deszka az ágya alatt.

A pap a felnőttekre nézett.

„Már megtanulták, hogyan legyenek családtagok itt.”
„Ha össze akarnak házasodni, boldogan ott leszek mellettük.”

Teresa arca forróságot érzett. Julián ránézett, de nem válaszolt helyette.

Később, amikor egyedül maradtak a folyosón, levette a kalapját.

„Nem akarom, hogy maradj, mert fizetésre van szükséged.
Meg szeretném kérdezni, hogy meg akarod-e osztani velem az életedet.”

Lassan lélegzett.

– A gyerekeim velem jönnek.

Julián elmosolyodott.

– Régóta velem vannak.

Teresa megölelte. Több fej is előbukkant az ablakból, de túl későn rejtőztek el.

Juan és Pedro hallgatták őket.

Az örömkiáltás felébresztette Eduardót, és véget vetett minden reménynek, hogy vacsora közben ünnepélyesen bejelenthesse.

Az esküvőre egy őszi reggelen került sor. A 11 fiú ápolt volt, tiszta ingben. Napok óta megvitatták, hogyan osszák meg a feladatokat, és most teljes komolysággal vették át a szerepüket.

Juan üdvözölte a vendégeket. Francisco a gyűrűkre vigyázott. Az ikrek virágokat rendeztek, a kicsik pedig kikísérték Teresát a folyosóról.

Pedro előrelépett és felajánlotta a karját.

– A családnak is segítenie kell ebben.

Teresa elvette. Miután elérte Juliánt, a fiú egy pillanatig köztük maradt, mielőtt Juannal együtt távozott.

Egy szomszéd, aki fogadott a háztartás ellen, mindenki előtt adott át néhány érmét az orvos feleségének.

„Még soha nem örültem ennyire a vereségnek” – vallotta be.

Teresa a zsúfolásig megtelt padsorokra, a megfoltozott ingekre és az arcokra nézett, amelyektől félt a láz alatt.

– Azt mondták, hogy itt minden rossz – mormolta.

Julian megsimogatta a kezét.

– És mit találtál?

A 11 éves gyerekeire nézett.

– Egy hely nekünk.

A fiúk olyan felfordulással ünnepelték a csókot, hogy a pap is megnevettette őket.

A szertartás végén Juan és Pedro minden egyes fénykép mellé egy virágot helyeztek a teremben. Aztán elszaladtak a süteményes asztalhoz.

Azon az estén, miközben leszedte az asztalt, Julián megtalálta a kilencedik házvezetőnő kalapját egy polcon. Megtartotta, hogy visszaadja neki, amikor bemegy a faluba.

Teresa a tányérokat számolta. A teraszról vita hallatszott arról, hogy ki nyert egy versenyt.

Pedro és Juan együtt mentek be, hogy engedélyt kérjenek, hadd mehessenek másnap a patakhoz. Várták a választ, amivel Juliánt jobban meglepték, mint bármilyen tréfa.

Teresára nézett. A lány elmosolyodott.

Végre igent mondhattak anélkül, hogy azon tűnődtek volna, ki fog megszökni a házból vacsora előtt.