A birtokkal együtt eladták szolgálónak, mégis a néhai herceg titkos lánya volt.
– A lány a hagyatékkal érkezik, márki. A leltár végén szerepel.
Alejandro Salazar abbahagyta az olvasást. Vett földet, egy romos házat, és annyi adósságot, hogy évekig lefoglalhatta volna egy ügyvédjét. Nem emlékezett rá, hogy vett volna egy embert.
– Magyarázd el magad jobban.
Herrera ügyvéd az írás utolsó sorára mutatott: egy 22 éves nő, a keleti szárnyban lakik, eltartott, és nem tud költözni.
—Nincsenek ismert családtagjai vagy megállapított jövedelme. A korábbi tulajdonos támogatta őt itt.
Alejandro becsukta a dokumentumot.
– Akkor derítsd ki, mire van szükséged. És ne sorold fel újra a bútorok között.
1840 októbere volt. A Monteverde ranch Puebla közelében feküdt, földutak és ősi fákkal szegélyezett mezők között. 14 hálószobával, 400 holdnyi földdel, 2 tóval, 8 lóval és egy Napóleon nevű bikával rendelkezett, aki arról volt híres, hogy leverte a kerítéseket, ha valami nem tetszett neki.
Korábbi tulajdonosa, Don Ignacio de la Vega, 30 évnyi adósság felhalmozása után halt meg. Halála előtt beleegyezett, hogy eladja az ingatlant Alejandrónak, aki 3 év katonai szolgálat és túl sok álmatlan éjszaka után érkezett, hogy megpihenjen.
34 évesen San Gabriel márkija vagyonnal, örökölt címmel és feleségeket ajánló levelekkel rendelkezett. Vágyott a csendre. Monteverde láthatóan hajlandó volt ezt felajánlani, feltéve, hogy előbb kijavítja a lyukakat.
Beatriz Cordero, a házvezetőnő üdvözölte. Mögötte a néhány megmaradt alkalmazott következett. A sor végén egy szürke ruhás fiatal nő állt, egyenruha nélkül, összekulcsolt kézzel és lesütött tekintettel.
Alejandro ismét a konyhában találta meg, amint megfakult ezüstöt tisztogatott.
– Mi a te dolgod itt?
– Segítek, ahol kell.
-Hogy hívják?
– Catalina Moreno.
Beszédmodora nem felelt meg annak a műveltségi szintnek, amire egy vödör mellett számított volna. Alejandro észrevette, de fáradt volt, és nem akart minden kíváncsiságot nyomozássá változtatni.
A következő napokban ez a döntés kezdett nyugtalanítani.
Beatriz konzultált Catalinával, mielőtt elmozdított volna egy bútordarabot. A munkások akkor fordultak hozzá, amikor régi megállapodásokra kellett emlékezniük. A fiatal nő ismerte az utak állapotát, az aratások történetét, és olyan dokumentumok helyét is tudta, amelyeket senki más nem talált meg.
Azonban mindenki más után evett, a konyhaasztal végénél, egy kancsónak támaszkodva egy francia regénynel.
A ház tőle függött, és ugyanakkor úgy tűnt, eltökélt szándéka, hogy eltüntesse.
A kilencedik este Alejandro lement a könyvtárba. Catalinát Don Ignacio karosszékében ülve találta, levelek között.
Hirtelen felállt.
– Elnézést, azt hittem, mindenki alszik.
Megnézte a magándokumentumokat.
– A szolgálat engedély nélkül nem léphet be ide.
Catalina egyenesen a szemébe nézett. Ez volt az első alkalom, hogy ezt anélkül tette, hogy elnézett volna.
-Értem.
Újabb bocsánatkérés nélkül távozott. Alejandro úgy érezte, hogy baklövést követett el, amelynek természetét még mindig nem értette.
A leveleket egy kislány írta. Mindegyik ugyanazokkal a szavakkal kezdődött: Kedves Apu.
Másnap reggel megállt egy portré előtt, amelyet napok óta nem vett figyelembe. Don Ignacio jelent meg a felesége mellett. Kissé távolabb egy sötét hajú lány tartotta a kezét kék ruhája előtt.
Katalin szemei voltak.
Herrera azt mondta, hogy a lány lázban halt meg. Ezt állították a család által szolgáltatott információkból.
– Derítsd ki, honnan származik ez az információ – parancsolta Alejandro. – Nem elég, ha valaki csak úgy ismételgeti.
Mielőtt választ kaphattam volna, megérkezett Ramiro Villaseñor, az elhunyt unokatestvére. Elegáns ruhában volt, és be sem várta a bejelentést, belépett.
Felajánlotta, hogy Monteverdét a kifizetett ár kétszereséért veszi meg.
–Családi ereklyék. Megértheted, hogy bizonyos dolgok a mieink.
Alejandro megkérdezte, miért nem segített kifizetni az adósságokat. Ramiro témát váltott.
Vacsora közben Catherine bort töltött. Amikor meglátta a látogatót, megkeményedett az arca. Szándékosan megmozdította a karját, és a bort Catherine ruhájára öntötte.
– Még felszolgálni sem tanultál meg. Az unokatestvérem túl sokáig tűrte a helyzetedet.
Catalina egy kendőt keresett.
Ramiro előrehajolt, és hozzátett még egy szót, amit Alejandronak sikerült meghallania.
-Fattyú.
A fiatal nő nem válaszolt. De egy pillanatra elállt a lélegzete, mintha a sértés egy olyan sebet talált volna, amely hozzászokott a felszakadáshoz.
Alejandro arrébb tolta a székét.
– A hintóm elvisz a faluba.
– Még nem fejeztem be a vacsorát.
– A látogatásod véget ért.
Ramiro mosolyogva távozott, de a mosoly nem tudta leplezni a dühét.
– Még mindig nem tudja, mit vett.
Azon az estén Alejandro megtalálta Catalinát a kiégetetlen kályha mellett. Letette az asztalra a portrén szereplő lány rajzát.
„Nem fogom megkérdezni tőle, hogy miért volt a könyvtárban. Azt fogom megkérdezni tőle, hogy mióta lakik itt.”
Ránézett a papírra.
– 3 éves kortól.
Alejandro hallgatott.
Catalina felállt. Megállt az ajtóban, anélkül, hogy ránézett volna.
– Írt neked egy levelet. Azt mondta, mindent el fog magyarázni. Mielőtt elküldhette volna, meghalt.
Azon a reggelen a márki kinyitotta a kulcsokkal együtt kapott postaládát. Alul megtalálta a neki címzett borítékot.
A levél egy vallomással kezdődött: Katalin Ignác lánya volt.
Édesanyja, Isabel Moreno, művelt fiatal nő volt, egy tanár lánya. Ignacio szerette, de beleegyezett, hogy feleségül vegyen egy nőt, akit a családja választott. Isabel meghalt, amikor Catalina hároméves volt. A lányt Monteverdébe vitte, megtartotta anyja vezetéknevét, és gyámságában részesítette.
