Előző este megállították a hintóját. Néhány férfi iratokat követelt. Sikerült elrejtenie a dobozt az ülés alá, és elmenekülnie, amikor átkutatták a poggyászt. Miután elmentek, visszament érte, és addig gyalogolt, amíg Mateo meg nem találta.

– Sajnálom, kisasszony – mondta, amikor meglátta Catalinát. – Túl sokáig várattam.

Átment a szobán, és megfogta a férfi kezét.

-Megérkezik.

Elias letette a dobozt az asztalra. Benne egy keresztlevelet, elismerő leveleket, tanúk előtt aláírt dokumentumokat és a megállapodást találta, amelynek egy példánya hiányzott a vevőnek átadott dossziéból.

Herrera elolvasta. Aztán Alejandróra nézett.

A megállapodás a vagyon felét tehermentesen tartotta fenn Catalinának, amint a meghatározott tartozásokat kifizették. Az eladást úgy állították be, mintha ez a fenntartás nem is létezne. Ramiro közbelépett a dokumentumok átadásában, és a fennmaradó pénzt magának követelte.

Nem volt elég egyszerűen bejelenteni: ellenőrizni kellett az aláírásokat, át kellett tekinteni a számlákat, és meg kellett határozni, hogy mely vagyontárgyakat lehet visszaadni. De Catalinának már voltak bizonyítékai, amelyekről Ramiro azt állította, hogy nem léteznek.

A bíró kérte azok megőrzését és a tanúk hivatalos meghallgatását.

Ramiro Alejandróra mutatott.

– Ha folytatod, pénzt is veszítesz.

A márki Catherine-re nézett.

– Akkor rendeznünk kell a számlákat. Nem ő az adós.

Doña Elena, az ablaknál ült, és a térdére helyezte a legyezőjét.

Ramiro anélkül távozott, hogy megszerezte volna a szükséges regisztrációt.

A vita hetekig eltartott. Catalina aláírásokat vitatta és megpróbálta hiteltelenné tenni Eliast. Catalina a saját ügyvédjével vett részt a találkozókon, akit Doña Elena ajánlott. Alejandro finanszírozta a nyomozást anélkül, hogy bármilyen döntést követelt volna cserébe.

Egyik délután, miközben a könyvelést nézte át, Catalina felnézett.

– Moshatta volna a kezét tőle.

-Igen.

– Miért nem tette meg?

Alejandro gondolkodott, mielőtt válaszolt volna.

– Mert egy csendes házat kerestem, te pedig azon kaptalak, hogy próbálsz minél kevesebb helyet foglalni a tiédben. Aztán elkezdtem okokat keresni a maradásra. Már nem a falak miatt.

Catalina lesütötte a tekintetét. Ezúttal nem azért, hogy elrejtse, hanem hogy mosolyogva ne érezze magát figyelve.

Dokumentumok, séták és beszélgetések közepette egyre erősödött a vonzalmuk. Alejandro felfedezte a lány iróniáját. Rájött, hogy a visszafogott férfi tudja, hogyan kell hallgatni anélkül, hogy minden csendet parancsokkal töltene ki.

Amikor a házasságról beszélt, Catherine sokáig hallgatott.

– Nem azért akarok férjhez menni, hogy valaki hagyjon léteznem.

– Már létezik. És én továbbra is segíteni fogok neki, még akkor is, ha nemet mond.

– Azt sem akarom, hogy az én holmijaim eltűnjenek a tiédben.

– Akkor ezt majd az esküvő előtt elintézzük.

Catalina olyan komolysággal nézett rá, amit a férfi megtanult tisztelni.

– Kérdezd meg újra, ha véget ér a per.

Alejandro egyetértett.

Másnap reggel megvárta, míg a nő a tóparton sétál, ahogy a beszélgetés előtt megállapodtak. Nem tűnt sértettnek, és nem is vonta vissza a társaságát. Catherine számára ez a szemrehányás nélküli séta olyan választ jelentett, amelyet semmilyen ígéret nem pótolhatott volna.

A vita akkor omlott össze, amikor a tanúk megerősítették az aláírásokat, és előkerültek a megállapodást alátámasztó dokumentumok. A hintós támadás ügyében is előrehaladt a nyomozás: a férfiakat azonosították, és egyikük tanúskodott arról, hogy ki bérelte fel őket.

Ramiro abbahagyta Monteverde látogatását. Ügyvédei tárgyaltak a pénz visszafizetéséről, miközben ő szembesült tettei következményeivel.

Catalina visszaszerezte a nevét és a hagyatékból rá eső részét. Alejandroval megegyeztek, hogy közösen birtokolják az ingatlant, és a vevőt a visszaszerzett pénzeszközökből és a hagyatékból származó egyéb vagyonból kártalanítják.

Csak ezután kérdezett vissza.

Catalina igennel válaszolt, mielőtt befejezhette volna a mondatot.

A falu templomában házasodtak össze, Elias és Beatriz jelenlétében. Doña Elena az első padsorban ült, és olyan méltósággal sírt, ami senkit sem téveszthetett meg.

Napóleon aznap reggel megszökött, és megette a rózsákat a kertben. A munkások visszavitték a kifutóba, mielőtt megérkeztek volna a vendégek. Katalin nevetett a csupasz szárak láttán.

– Legalább valaki reggelizett anélkül, hogy a szertartás miatt aggódnia kellett volna.

Tavasszal Elias megmutatott neki egy portrét, amelyet Ignacio szobájában őrzött. Catalinát egy fa alatt olvasva ábrázolták, mit sem sejtve arról, hogy egy festő figyeli őt.

Az apja minden nap figyelte.

A festmény előtt állt, szeretetet és haragot érzett anélkül, hogy választásra kényszerítette volna magát. Szerette őt. A férfi cserbenhagyta őt. Hiányozhatott anélkül, hogy tagadná, mit tett vele.

Elrendelte, hogy a portrét a könyvtárban akasszák ki.

Hónapokkal később megtalálta az adásvételi szerződést. Újra elolvasta azt a sort, amely jövő nélküli eltartottá tette.

Nem módosította az eredetit. Fogott egy új lapot a dossziéhoz, és ráírta a teljes nevét, tulajdonosként való státuszát és a megállapodás dátumát.

Alejandro közeledett.

-Mit csinálsz?

Katalin felvette az újságot.

– Hagyj utasításokat, hogy soha többé senki ne nézzen össze bútordarabbal.

Mosolygott. A nő a papírlapot az írás mellé tette, és kinyitotta az ablakot.

Hangok, léptek zaja és Napóleon távoli horkantása szűrődött át az udvaron. Monteverde már nem hallgatott.

Catherine pedig, aki egész életét azzal töltötte, hogy megpróbált nem észrevenni, nevén szólította a férjét, és megkérte, hogy maradjon vele olvasni.