Egy szegény özvegy befogadott néhány cowboyt, akik a hóviharban vacogtak; néhány nappal később 70 ló érkezett a házához.
Amikor Micaela kinyitotta az ajtót hat hófödte idegen előtt, tudta, hogy nincs elég élelme ahhoz, hogy életben tartsa őket, és hogy átvészelje a telet.
Mégis beengedte őket.
1887 januárját írták, Chihuahua hegyeinek egyik kanyonjában. Micaela Cruz 27 éves volt, és több mint két évet töltött azzal, hogy egyedül művelje azt a földet, amelyet férje egy forrás miatt választott. Még a legszárazabb napokon is folyt a víz a sziklából. Ignacio öntözőárkot ásott, és a kopár síkságot rétté alakította.
1884 szeptemberében halt meg, miután kiment az esőbe, hogy elhozza a szomszédja csikóját. Ázottan tért vissza, és viccelődött, hogy a szomszéd ne aggódjon. Napokkal később Micaela fogta a kezét, miközben a láz elragadta azt, amit a vihar nem tudott elvinni.
„Megtartom a helyet” – ígérte.
Akkoriban nem értettem, mekkora súlya lehet egy ilyen apró mondatnak.
Ignacio 1882 áprilisában írta alá az átruházási szerződést. A dokumentum előírta az öt évnyi ottlakást és felújítást, mielőtt a végleges tulajdonjogot kiadhatták volna. Micaela fenntartotta az elkötelezettséget, de bizonyítékokat és tanúkat kellett bemutatnia a kitűzött időpontban.
Három hónap volt még hátra. 75 dollárral tartozott Doña Josefa boltjának, és 40 tonna szénája volt, amit el tudott adni. Ez a termés fedezni fogja az adósságait, a jogi költségeket és a fővárosba vezető utat.
Január 9-én reggel megjelent egy lovas, aki Don Laureano Villaseñoré volt, a szarvasmarha-tenyésztőé, aki Ignacio halála óta vissza akarta kapni a tavaszát.
– 300 dollárt ajánl, és hogy elviszi a bútorait a városba.
– Mondj neki nemet.
– Kemény tél közeleg, asszonyom.
Micaela a sötét eget nézte.
– Ezt már tudom.
A férfi leszállás nélkül távozott. A nő tűzifát hozott, megtöltötte az edényeket vízzel, és becsukta a spalettákat. Még sötétedés előtt gyertyát helyezett az ablakba. Ignacio mindig ezt tette, valahányszor valaki eltévedhetett az úton. Micaela soha nem mulasztotta el.
A hó oldalirányban hullani kezdett. A szél úgy csapkodott a tetőhöz, mintha le akarná tépni. Továbbra is égve tartotta a kályhát, és Ignacio vászonkabátját a térdén szundikált. Ez volt az egyetlen ruhadarab, amit megtartott, miután minden mást eladott, hogy élelmet vehessen.
Messze onnan hat cowboy tévedt el. Éppen lovaikat terelték a mélyebb területek felé, amikor a vihar szétszórta a csordát. Eusebio, a legidősebb, tizenegy állatot tartott össze. A többiek eltűntek a hóban.
Aztán Tomás lova felesett. A 22 éves fiú eltörte a lábát. Hilario visszasegítette a lovára, míg a többiek gyalog mentek előre, felváltva tisztogatva az utat.
Anselmo megszámolta a férfiakat. Benito elhallgatott. Rafael arcán sápadt foltok jelentek meg, Eusebio pedig 56 évesen először érzett félelmet egy vihartól.
A gyertya akkor jelent meg, amikor senki sem hitte, hogy valaha is házat talál.
Micaela meghallotta a kopogást, és felállt, továbbra is a kabátját szorongatva. Nem voltak szomszédai a közelben. Maradhatott az ajtó mögött, és megvárhatta, amíg a férfiak találnak magának egy másik helyet.
De évekkel később újra hallottam a léptek zaját, amelyeket korábban nem engedtem be.
Kinyílt.
– Van egy sebesültünk – sikerült kinyögnie Eusebionak.
Látta, hogy a fiút két társuk tartja, és félrehúzott egy széket.
– Mindenki be. Gyorsan zárkózzanak be.
A férfiak megtöltöttek egy házat, amit egy párnak építettek. Micaela odaadta nekik az ágyneműjét, és leszedte az asztalt Tomásnak. Nem volt gyógyító, és nem is tettette magát annak. Sínekkel és lepedőcsíkokkal rögzítette Tomás lábát, ahogyan azt már látta tenni, amikor egy munkás megsérült a tanyán. Orvoshoz kell vinniük, ha szabad lesz az út.
Tamás remegett, és kereste a módját, hogy mit mondjon.
-Hogy hívják anyukádat?-kérdezte Micaela.
—Rosario.
– Gondolj rá. Elviszünk hozzá.
Aztán kinyitotta a kamrát. Bab, liszt, egy darab szalonna és befőtt szilva volt benne, amiket sosem talált alkalmat felszolgálni. Ránézett az ételre, majd a férfiakra. Beletette az összes szalonnát a fazékba, és kenyeret sütött.
Amikor Anselmo megkérdezte, miért nem eszik, azt mondta, hogy korábban vacsorázott. Hazugság volt. Szó nélkül otthagyott egy darabot a tányérjából, és átnyújtotta neki.
Micaela elfogadta, mert erőre volt szüksége a folytatáshoz.
Tomás odahívta az asztaltól. Megkérte, hogy ha nem sikerül kijutnia aznap este, írjon Rosariónak, és mondja el neki, hogy megpróbált visszajönni. Micaela odament, hogy megigazítsa a takaróját.
–Meg fogod mondani neki. Elég dolgom van búcsúlevelek írása nélkül is.
A fiú fájdalmasan felnevetett. A többiek a tányérjukra néztek, hálásak voltak, hogy valaki még mindig úgy tud beszélni a holnapról, mintha létezne.
A lovak kimerülten az istálló mögött álltak. Kiment egy lámpával, Eusebio pedig követte. Kinyitotta a szénapadlást, és megetette őket. Másnap délután újabb állatok kezdtek érkezni, a szél hajtotta őket: némelyiket az elveszett csordából, mások a szomszédos tanyák nyomait viselték.
Estére több mint ötvenen voltak a kerítésnél.
Micaela többükön is felismerte Laureano jelét; megnyitotta előttük a teraszt is.
– A pénz, amit nekik fogsz adni, a tiéd – figyelmeztette Anselmo.
-Tudom.
– El tudjuk őket ijeszteni.
Micaela a hó mögött megbúvó szakadék felé nézett.
– És kinek küldjük a problémát? Nincs ott lent senki.
