– Sokan közülük tudják, min dolgoztál.

–Tudják. Csak nem akarják Laureano előtt kimondani.

A boltos bezárta a könyvelési könyvet.

– Elengedhetem az adósságodat.

Micaela lassan megrázta a fejét.

–Muszáj valami pénzt tartanom magamra. Ha elveszítem a földet, holnap újra étellel tartozom neked.

Josefa vitába szállás nélkül megölelte. Aztán előkereste a régi feljegyzéseket, és elkezdte dátum szerint rendszerezni a nyugtákat.

Egyik este Micaela ránézett a megállapodás aláírására, és rájött, hogy van egy másik neve is, amihez fordulhat. Írt Eusebiónak, és elküldte a levelet egy olyan postára, ahol az egyik embere azt mondta, hogy leveleket kapnak.

Elmagyarázta a vádakat. Nem kért pénzt. Azt kérdezte, hogy tanúskodhat-e arról, amit látott.

Hetek teltek el válasz nélkül. Micaela Josefával, egy bőrönddel és Ignacio dokumentumaival utazott a fővárosba. Nem volt vele ügyvéd.

A meghallgatás június 14-én kezdődött. Laureano Toribiot tanúként állította be. A szomszéd azt állította, hogy január 11-én elhaladt a ház mellett: nem látott füstöt, embereket vagy állatokat.

Micaela felállt, hogy kérdezzen tőle valamit.

– Milyen volt az udvar kerítése?

Toribio habozás nélkül válaszolt.

–Mint mindig. A kapu zárva van, és minden deszka rajta van.

Leült. Épp most hallotta a hazugságot, ami megmenthette volna, de nem tudta bizonyítani.

Josefa bemutatta a feljegyzéseit. Laureano ügyvédje elismerte azok hitelességét, de rámutatott, hogy azok nem bizonyítják a lány jelenlétét a birtokon. Ezután felolvasta a 70 lóról szóló megállapodást, hangsúlyozva, hogy a munka Eusebio javát szolgálta.

A bíró átnézte az iratokat, és megkérdezte, van-e még más nyilatkozat.

Micaela a kezeire nézett. Emlékezett a gyertyára, a tányérokra, a kabátra és a fára, amit Ignacio a kályhába tett. Elveszítheti a földet, amiért azt tette, amiről a legjobban szerette volna, ha a férje elismeri.

Mielőtt válaszolhattam volna, kinyílt az ajtó.

Eusebio sötét, túl szűk öltönyben lépett be. Tomás botra támaszkodva követte.

– Tanúskodást kérünk – mondta az idősebb férfi.

Elmagyarázta a dátumokat, a vihart, és a napokat, amiket a házban töltöttek. Nem szépített semmit. Leírta a takarókat, az ételt és a lovakat, amiket Micaela beengedett.

Aztán a kerítésről beszélt.

–Én vágtam le. Az egészet. A kaput a földön hagytam, mert nem volt hová tenni.

Micaela felkelt.

– Toribio esküdött rá, hogy látta bezárva a 11-én. Azon a napon nem volt kerítés. A kapu áprilisig ott is maradt.

A bíró csendet kért. Toribio megpróbálta megváltoztatni a dátumot. Tomás arról vallott, amit az asztalnál látott, ahol sebesülten töltötte napjait. Eusebio bemutatta a jegyzetfüzetéből származó jegyzeteit, amelyeket még a kihívás létezése előtt készített.

Toribio vallomása elvesztette hitelét. A bíró vizsgálatot rendelt el a vallomása ügyében, és követelte Laureano vádjának felülvizsgálatát.

Az ügyvéd Eusebio pénzügyi érdekeltségéről kérdezett rá.

„Vannak ott lovaim, és én fizetek a tartásukért” – válaszolta. „Semmit sem kapott, csak amit munkával keresett. Vízre és legelőre volt szükségem. Nem vettem meg a nevét vagy a földjét.”

A bíró felolvasta az eredeti szerződést. A szerződés előírta a lakás és a felújítások költségét; nem tiltotta meg, hogy a lakó más állatok etetéséért vagy tartásáért díjat számítson fel. A földterület átruházására sem volt bizonyíték.

A kifogást elutasították. Eusebio és Tomás tanúvallomást tudtak tenni Micaela lakhelyéről és munkahelyéről, a rendelkezésre bocsátott dokumentumok és feljegyzések alapján. Az ügy a végső megoldás felé haladt.

Laureano rá sem nézve távozott.

Micaela ülve maradt, míg a többiek összeszedték a papírjaikat. Annyiszor felkészült már a vereség lehetőségére, hogy nem tudta, hogyan álljon fel a csata ezen részének megnyerése után. Josefa megfogta a kezét, és segített neki eltenni a szerződést.

Tamás botjával közeledett.

–Rosario megígértette velem, hogy elviszem őt találkozni vele.

Micaela a viharban ápolt lábára nézett. Azon a reggelen először engedte meg magának a sírást. Eusebio az ajtó közelében várt, nem sürgette.

A lépcsőn Eusebio átnyújtott neki egy csomagot: Ignacio tiszta kabátját, a könyökét ferde öltésekkel foltozták.

– Tomás tette. Ne mondd neki, hogy lehetett volna jobb is.

Micaela a mellkasához szorította.

Eusebio elmagyarázta, hogy későn, egy marhavásár során találta meg a levelet. Amióta elolvasta, sokat utazott, hogy időben megérkezzen.

„Nézd meg a zsebed, amikor csak tudod” – tette hozzá.

Azon az estén előbukkant egy papírlap a jegyzetfüzetéből. Rajta a neve, a január 13-i dátum, valamint az Eusebio által tartott állatok összesítése: 70 ló.

Úgy döntött, hogy a rétjére viszi őket, mielőtt tudomást szerez a vádakról, mielőtt tanúra lenne szüksége. Nem hálálta meg a tetteit alamizsnával. Talált egy módot arra, hogy mindketten folytassák a munkát.

A következő tavasszal megérkezett az adásvételi szerződés. Micaela kifizette Josefát, újjáépítette a kerítést, és segítséget fogadott, amikor a préri többet kezdett adni, mint amennyit egyedül el tudott volna látni.

Tomás éveken át minden januárban visszatért. Néha az édesanyjával jött; később a saját családjával. Soha nem kellett magyarázkodnia, miért azt a hónapot választotta.

Micaela megtartotta Ignacio dzsekijét. Már nem azért, mert az volt az egyetlen fennmaradt tárgy. A dzseki is a ház része volt, ahol beszélgetések, munka és jövő is zajlott.

A következő télen, egy havas éjszakán, meggyújtotta a gyertyát az ablakban. Bab volt a tűzhelyen, tűzifa az ajtó mellett, és elég széna volt megosztozkodni.