Kinyitotta a kaput. Eusebio fogott egy másik villát, és vitatkozás nélkül dolgozott.

A vihar több napig tartott. A szél fellebbentette a kazalokat védő takaró egy részét. A szétszórt takarmány, az elfújt széna és a maradék átázott vagy letaposott termény miatt a készlet már nem hasonlított eladható terményhez.

Aztán elfogyott a tűzifa.

Eusebio felemelte a fejszét a kerítés előtt. Micaela kijött, amikor meghallotta, hogy a fejsze egy deszkának csapódik.

„Vagy ez, vagy a ház gerendái” – mondta.

Megérintette a fát, amit Ignacio a saját kezével hasított hasogatni.

—Úsela.

Eusebio leengedte a fejszét.

– Tudom, mit jelent.

– Ugyanígy tett volna.

Január 11-re a széna körüli kerítés eltűnt. A kapu szétterülve hevert a hóban. Bent a hat férfi a tűz mellett kuporgott, és lélegzett.

A várakozás órái alatt egyre kevésbé hasonlítottak idegenekre. Benito elővett egy portrét a feleségéről és a fiáról. Rafael visszanyerte a színét, kivéve az arcán lévő egy foltot. Tomás addig kérdezősködött a forrásról és az öntözőárokról, amíg rá nem jött, hogy Micaela minden munkát maga végez.

– Anyám szeretne találkozni vele – mondta.

Mosolygott, nem sejtve, hogy erre a mondatra még évekig emlékezni fog.

Eusebio nem sokat beszélt. Egyik este dicsérte Ignacio öntözőárkát. Micaelának vissza kellett fordulnia a tűzhelyhez: a temetés óta senki sem mondott semmi jót arról a helyről.

Amikor átázott kabáttal tért vissza a lovak gondozásából, a nő felajánlotta neki a férje kabátját.

– Ezt nem fogadhatom el.

– Ruha. És fázol.

Eusebio felvette. Később elmesélte, hogy szarvasmarháinak nagy része csapdába esett a felföldön. Évek munkája veszett kárba. A szétszórt lovak voltak szinte minden, amit még meg tudott menteni.

Micaela ekkor megértette, hogy ő is azt mondja, amit hátrahagyott.

Január 13-án derült az ég. A férfiak megjavították a kályha ajtaját, elrendezték a használható szénát, és felkészültek Tomás költözésére. Eusebio pénzt hagyott az asztalon.

— Élelmiszernek és állatoknak.

Micaela visszaadta.

„Ha bezártam volna, valaki meghalt volna. Nem fogok azért fizetni, hogy ezt nem teszem meg.”

Csak még egyszer erősködött. Aztán eltette a pénzt, és elővett egy jegyzetfüzetet.

– Mondd meg a teljes neved.

Gondosan megírta. Elindultak a faluba, Tomás már berendezkedett az útra. Eusebio még mindig Ignacio kabátját viselte.

Micaela elmosogatott, majd kiment, hogy körülnézzen az udvaron. A 40 tonnából már csak 6 volt eladásra alkalmas állapotban. A kerítés eltűnt. A tulajdoni lap még mindig a pénzre várt, amivel már nem rendelkezett.

Nem bánta meg. Ettől még a reggel nem volt kevésbé nehéz.

Leült a tűzhely mellé, és megszokásból Ignacio dzsekijét kereste. Emlékezett, hogy Eusebio vitte el, és legszívesebben valami ilyen apróság miatt sírt volna, ilyen nagy veszteségek után. Sikerült életben tartania azt a hat férfit; nem tudta, hogy képes lesz-e betartani az ígéretét, amit a férje ágya mellett tett. Néhány percig legszívesebben felhívta volna, és megkérdezte volna, mit tett volna. Aztán felkelt, vizet melegített, és takarítani kezdett. Ez volt a legjobb válasz, amit tudott.

Másnap szekerek érkeztek 8 tonna száraz szénával, előre kifizetve. A hajtók nem tudták, ki rendelte.

Másnap reggel 70 ló jelent meg cowboyok kíséretében, akik legeltetési és vízhasználati megállapodást mutattak be. Mindegyik Eusebio Salazarhoz tartozott. Micaela most hallotta először a vezetéknevét.

Havonta 50 centet fizetett lovánként: 35 dollárt, januártól októberig. A szénán kívül fedezte a téli extra takarmányigényt is. A ló biztosította a legelőt, a vizet és a munkaerőt.

A megállapodás nem tette őt alkalmazottá, és nem követelte meg tőle, hogy lemondjon a földjéről. Határidőket, kötelezettségeket és egy olyan árat tartalmazott, amelyet a farmerek méltányosnak ismertek el.

Micaela többször is elolvasta.

– Don Eusebio azt mondja, hogy a lovai jobban fognak élni itt, mint bármelyik földön, amit megvehetne – magyarázta az igazgató. – És tudja is, miért.

Úgy írta alá, hogy a papírt egy megégett oszlophoz támasztotta.

Kifizette adósságának egy részét. Lisztet vett és takarókat cserélt. Az állatok sokkal kevesebb veszteséggel vészelték át a telet, mint amennyire Eusebio számított. A háznak ismét voltak tervei.

Don Laureano az útról figyelte a csordát. Aztán belovagolt a faluba, és kérdéseket tett fel.

Áprilisban Micaela ellen benyújtottak egy keresetet az iratokkal kapcsolatban. Laureano azt állította, hogy télen elhagyta a földterületet, és csak egy másik tulajdonos javára tartotta meg. Bizonyítékként bemutatta a lovakra vonatkozó megállapodást.

A meghallgatásig függőben maradt a dokumentum.

Két nappal később Laureano személyesen érkezett meg.

– Még mindig 300 dollárt ajánlok. Ügyvédekkel vitatkozni drága.

– Az is drága, ha olyasmit árulsz, amit nem akarsz eladni.

Megigazította a gyeplőt.

– Olyan emberekre lesz szükséged, akik esküsznek rá, hogy látták itt télen. Kérdezd nyugodtan.

– kérdezte Micaela. Zárt ajtókra és kifogásokra lelt. Sok szomszéd Laureanótól függött kölcsönök, utak vagy itatóvályúk tekintetében. Toribio Luna, aki a szakadék bejáratának közelében lakott, azt mondta neki, hogy nem tud segíteni neki.

Doña Josefa beleegyezett, hogy elkíséri. Be tudta mutatni a vásárlások és a fizetések bizonylatait, de a vihar alatt nem látogatta meg a házat.

Micaela egy újabb visszautasítás után érkezett meg a boltjába. Josefa a pult mögött szolgálta fel a kávéját, ahol az utcáról nem lehetett látni őket.