1. RÉSZ

Clara szülei nyolc éven át arra kényszerítették, hogy eltűnjön otthonról, valahányszor a bátyja menyasszonya meglátogatta, és a legszörnyűbb dolog nem az volt, hogy kirúgták: ez volt az oka annak, hogy senkinek sem szabadott volna látnia. Clara 19 éves volt, amikor édesanyja, Elena, elkezdte rejtegetni a fényképeit a folyosóról, a gyógyszereit a fürdőszobából, sőt még az autóját is, amit a valenciai Rocafortban található családi villa előtt parkolt.

– Inés egy nagyon ismert godellai családból származik – ismételte meg Elena. – Nem kell kellemetlen dolgokat előhozakodni.

Javier, az apa, visszafogottabb volt.

– Menj el hétvégére. Gyere vissza hétfőn.

Clara engedelmeskedett. Először azért, mert éppen akkor szabadult ki egy pszichiátriai kórházból egy súlyos krízis után, és apja magánbiztosítására, az ő receptjeire és a terapeutájával való találkozóira volt utalva. Később azért, mert arra tanították, hogy a tér elfoglalása az önzés egyik formája.

A bátyja, Mateo volt az egyetlen, aki néha zavarban látszott.

– Sajnálom, Klári.

Soha nem magyarázta meg, miért.

Míg Inés hazaért a süteményekkel, virágokkal és a vasárnapi ebédhez felöltözött szüleivel, Clara elautózott egy kis őszibarackültetvényre Carcaixentben, amelynek tulajdonosa Carmen, legjobb barátnője, Lucía nagymamája volt. Carmen soha nem kérdezte meg, mi történt a kórházban. Egy metszőollót nyomott a kezébe.

–Először is, lássunk munkához. A kérdések várhatnak.

Ott Clara megtanult oltani, metszeni, és felismerni, hogy egy ág még él-e, alig kaparva a kérgét. A zöld az életet jelentette. A barna nem.

Otthon azonban fokozatosan csökkent a jelenléte. Egy nap kiderült, hogy a hálószobájában külső zár van. A kulcsot az édesanyja tartotta. Látogatások során Clara fogkeféjét az autó csomagtartójába tették. A levelei eltűntek. Az új fotókon soha nem szerepelt ő. Elena azt mondta Inésnek, hogy Clara „Barcelonában élt és mindig dolgozott”.

Clara évekig hitt ebben a hazugságban.

Még azt is beleegyezett, hogy havi 400 eurót fizet egy szobáért, ahová egyes hétvégéken nem tudott bemenni.

Aztán meghalt a nagymamája, Amparo. Inés részt akart venni a temetésen, ezért Elena megtiltotta Clarának, hogy belépjen a templomba. Csak azután mehetett a temetőbe, miután mindenki más elment.

Ott Clara felolvasta a gyászjelentést.

Amparo egy lánya anyjaként és egyetlen unoka, Mateo nagymamájaként jelent meg.

Clara nem létezett. Markdown đã dán (1)

A temető kapujánál egy körülbelül 60 éves nő meredt Elenára, miközben egy nevet suttogott, amelyet a családban soha senki nem ejtett ki:

– Leni?

Elena elsápadt.

Klára még mindig nem tudta, ki az a nő.

De most először értette meg, hogy a családjában nem csak az élőket rejtegetik.

Halott emberekké változtatták őket.

2. RÉSZ

A következő évek még nagyobbá tették a hazugságot.

Clara egy paternai növénykertészetben dolgozott, és végül ő lett az az alkalmazott, akit a profi kertészek hívtak, ha nehéz fára vagy tiszta oltványra volt szükségük. Otthon senki sem tudta. Az apja folyton azt kérdezte tőle, hogy még mindig „abban a növényboltban” dolgozik-e.

Carmen viszont látta, hogy mi van a kezében. Telefonon bemutatta őt Nuria Solernek, egy Lleida közelében lévő gyümölcsfarm tulajdonosának. Nuriának olyan emberekre volt szüksége, akik képesek öreg fákat oltással újraéleszteni.

„Ha abba akarod hagyni a bujkálást, itt van munka” – mondta neki.

Klára megtartotta az ajánlatot.

2022 áprilisában újabb üzenet érkezett Elenától:

„Inés családja otthon szombaton. Vasárnap virrasztás. 10 óra előtt távozás.”

Clara új rekordot jegyzett fel a sárga jegyzetfüzetébe: 211.

Azon az estén, Carmen házában, rájött, hogy elfelejtette bevenni a gyógyszerét. Az üvegek bezárva voltak a rocaforti hálószobájában.

Este 10 óra körül ért vissza.

Inés szüleinek az autója még mindig kint állt.

Clara két háztömbnyire leparkolt, és az oldalkerten keresztül közeledett. A folyosón egy ablak résnyire nyitva volt.

Amit látott, szóhoz sem jutott.

Pilar, Inés anyja, Clara csukott hálószobájának ajtaja előtt állt. Elena mellette sírt. Mateo ölelte Inést. Javier a padlót bámulta.

Pilar a fára tette a kezét.

-Tud?

Elena bólintott, könnyes szemmel.

– Még mindig nem tudom kinyitni a szobáját.

Pilar úgy hajtotta le a fejét, mintha egy szentély előtt állna.

Clara, aki az ablak túloldalán rejtőzött, érezte, hogy a levegő kiürül a tüdejéből.

Megvárta, míg mindenki elment.

A kora reggeli órákban lépett be a hátsó kulcs segítségével. Az ebédlőasztalon egy virágzó fehér somogyoró fényképe feküdt, előtte pedig egy kis kőtábla, amelyet a plébánia kertjének készítettek elő.

„Clara Ferrer emlékére. 1995–2014.”

Mellette egy címke lógott a gyerekszobából.

Klára felismerte a saját kézírását.

Ő maga adta el azt a fát Inésnek hónapokkal korábban.

Inés azt mondta neki, hogy ezzel egy olyan személy emlékére készítették, „akit Mateo családja túl korán elveszített”.

Clara a legegészségesebb példányt választotta.

Ellenőrizte az oltványt.

És ezt írta a címkére:

„Gyökerest fog ereszteni. Virágozni fog.”

Aztán minden a helyére került: a gyertyák a régi fényképe mellett, a temetés, amelyről kitörölték, az elrejtett gyógyszerek, a bezárt szoba, a hétvégék, Mateo hallgatása.

Az anyja soha nem mondta el Inésnek, hogy Clara Barcelonában él.

Hagyta, hogy az egész család azt higgye, hogy meghalt. Markdown đã dán (1)

Clara kinyitotta a hálószobája ajtaját, megpakolt egyetlen bőröndöt, majd tárva-nyitva hagyta az ajtót égve.