Az éjszaka leple alatt osontam vissza a házba a gyógyszereimért, és megdöbbenve láttam, ahogy a családom zokog a szobám ajtaja előtt – miközben úgy tettek, mintha én már nem is léteznék ezen a világon. Anyám egyszer gúnyosan a szemembe vágta: «Mindig is jó voltál abban, hogy nyomtalanul eltűnj.» Nem álltam le vitatkozni: felkaptam a papírjaimat, feltéptem a szobám ajtaját, és elindultam kifelé. Ekkor megláttam az asztalon egy fém emléktáblát a nevemmel… és egy hátborzongató, lehetetlen dátummal.

Zöld.

Azon az estén kinyitotta a sárga jegyzetfüzetet.

211 márka.

211 dátum.

Egy sorral lejjebb az utolsó.

Többet nem tett hozzá.

A következő oldalon egyetlen szót írt:

“Zöld.”

Nyolc évet töltött azzal, hogy megtanulja, hogyan kell hangtalanul elhagyni a szobákat, meggyőződéseként, hogy az eltűnés az egyetlen dolog, amit jól tud csinálni.

Tévedett.

Olyan földön nőtt fel, ahol a csendet összekeverték a békével, a szégyent pedig a szeretettel.

Ha egy fa tél után elszáradtnak tűnt, Clara nem tépte ki gyökerestül anélkül, hogy ellenőrizte volna.

Először a kérget kaparta le.

Az igazi színt kerestem.

Mert vannak dolgok, amik csak kívülről tűnnek halottnak.

És mivel nyolc év után, amikor másokra bízta, hogy mikor kell eltűnnie, Clara végre megtanulta eldönteni, hol akar felnőni.