Javier hozzátette, hogy amikor Clara elmenekült, egy kártyás fizetést látott Zaragozában. Bankigazgatóként követhette volna a nyomokat.

Nem tette.

– Azt hittem, messze akarsz lenni.

– Azt hitted, könnyebb nem odanézni.

Nem tagadta.

Clara 11 nap szabadságot kért, és visszatért Valenciába.

Nagypénteken meglátogatta Rosariót. Ugyanolyan arccsontja volt, mint Elenának, és egy mappa is volt nála, benne egy régi plébániai hírlevéllel, amelyben szülei hálát adtak „Rosario életéért, aki most az Úrnál van”.

Rosario még élt, amikor azt az újságot kinyomtatták.

– Az édesanyád 16 éves volt – mondta –. Megtanulta, hogy ha valaki bajt okoz, könnyebb emlékké változtatni.

Clara mesélt neki a fáról, az emléktábláról és a 211-es hétvégékről.

Rosario végighallgatta, majd feltett egyetlen kérdést:

– Elena jön?

Klára nem tudta, mit válaszoljon.

Azon a délutánon elment Godella plébániakertjébe.

A somot, amit Inésnek adott el, fehér virágok borították. Alatta feküdt a kő.

„Clara Ferrer. 1995–2014.”

Pilar a húsvéti ünnepségre készült. Amikor meglátta Clarát, néhány másodpercbe telt, mire rájött, ki áll előtte.

Clara letette a sárga jegyzetfüzetet az asztalra, és mindent elmesélt.

Pilar lapozott oldalról oldalra.

– Ez volt a születésnapom.

Egy újabb randi.

– Mindannyian nálad vacsorázunk.

Elérte a 211-es számot.

2022. április 16.

– Azon az estén az ajtódra tettem a kezem.

– Tudom. Kint voltam, az ablak mögött.

Pilar befogta a száját.

Klára telefonja rezegni kezdett.

Elena:

„Ne tedd ezt a testvéreddel.”

Clara arccal lefelé hagyta.

„Mit akarsz, mit tegyek?” – kérdezte Pilar.

Klára a fára nézett.

Ha hallgat, talán Mateo megtarthatja a házasságát. Elena ragaszkodhat a történetéhez. Talán még karácsonyra is meghívják.

De egy olyan család, amely csak addig fogadta el, amíg halottnak tetteti magát, nem az a család volt, ahová vissza lehetett volna térni.

– Holnap, amikor a neveket olvasod, ne az enyémeket olvasd.

Azon az estén Mateo ezt írta:

„Megmondtam neki.”

30 perccel később üzenet érkezett Inéstől.

„2021-ben láttam egy gyógyszeres üveget, amin a neved és egy friss dátum volt. Mateo azt mondta, hogy régi. Úgy döntöttem, hiszek neki. Gyere vissza holnap.”

Clara végre megértette, miért rejtegeti Elena a gyógyszereket.

Nem féltem a kezeléstől.

Rettegtem a randevúktól.

Húsvét reggelén körülbelül 80 ember foglalta el a kerti székeket pirkadat előtt. Carmen, Lucía és Clara korábbi tanárnője hátul ült.

Klára a somokfa mellett maradt.

Javier látta meg először.

Elena még két lépést tett, mielőtt felismerte.

Arckifejezése nem örömtől ragyogott.

Ez egy számítás volt.

Ki volt ott?

Ki tudta.

Milyen hazugságot lehetne még megmenteni?

„Mit keresel itt?” – suttogta.

– Légy ott, ahol láthatsz engem.

Pilar lassan felolvasta az elhunytak nevét. Amikor befejezte, összehajtotta a papírt.

–Ezt a fát egy fiatal nő ültette, akit elveszettnek hittünk. Az a fiatal nő itt van.

Felhívta Clarát, és átnyújtott neki egy kártyát Inés elhunyt bátyjának nevével, akinek a valódi elvesztése egy kitalált haláleset alátámasztására szolgált.

Klára elolvasta a nevét, és visszament a fához.

Nem volt szükség beszédre.

Az emberek a táblát nézték.

Aztán Clarához.

Aztán Elenához.

Amikor végzett, Elena egyenesen Pilarhoz ment.

– Soha nem mondtam, hogy Clara meghalt.

Pilar hangtalanul nézett rá.

– Nem. Hagytad, hogy nyolc évig gyászoljam.

Elena a lányához fordult. Várta a megmentő mondatot.

Klára nem szólt semmit.

Leguggolt a somokfa mellé, körmével megkapart egy vékony ágat, és megmutatta a kéreg alatti színt.

Zöld.

Inés odalépett, a gyerekszoba címkéjére nézett, majd Clara kezére.

– Eladtad nekem ezt a fát.

– Ellenőriztem az oltványt.

Egy férfi a plébániáról megkérdezte Javiertől, hogy ki az a fiatal nő.

Javier a feleségére nézett, majd Clarára.

8 év hallgatás és 4 év távollét kellett neki, hogy kimondja.

– Ő a lányom.

Elena felkapta a táskáját, és egy oldalsó ajtón távozott.

Nyolc éven át ő döntötte el, mikor lehet látható Clara.

Azon a reggelen ő tűnt el először. Markdown đã dán (1)

Két héttel később leszedték a tányért.

Pilar megkérdezte, mitévő legyen vele.

– Küldd el anyámnak.

A fa megmaradt.

– Nem az ő hibája – mondta Clara. – Jó fa.

Mateo és Inés párterápiára jártak. Mateo minden vasárnap felhívott. Clara körülbelül minden harmadik alkalommal felvette.

Az egyik ilyen hívásban ezt mondta:

– Még nem tudom, hogyan legyek a testvéred. De meg akarok tanulni.

Elena nem kért bocsánatot.

Egy hónappal később azonban Javier elvitte őt Rosarióhoz. Azon az estén Clara üzenetet kapott:

„Rosario mondta, hogy meglátogattad. Köszönöm.”

Ez volt az első alkalom, hogy az anyja valamiért megköszönte, ami nem járt együtt a távozással.

Az ösztöndíj sem tűnt el. Pilar olyan fiataloknak ajánlotta, akik kétkezi munkát végeztek: mezőgazdaságban, ácsmesterségben, gépészkedésben és kertészkedésben.

Carmen szerzett néhány dugványt a somokfáról, és gyökerestül elültette őket.

Hetekkel később küldött egy fényképet.

„Még mindenki zöldfülű.”

Clara 11-én tért vissza Lleidába.

Az almafák virágozni kezdtek.

Alex a beoltott földdarabnál várta. Nem kérdezte meg, hogyan alakult az egész. Egyszerűen csak mellette sétált, amíg Clara meg nem állt az egyik fagykárt szenvedett fa előtt.

Ő volt az egyik a 38-ból, akiknek meg kellett ismételniük az évet.

Az új oltvány megfogant.

Klára gyengéden lekapart egy gallyat.