1. RÉSZ

Azon a napon, amikor Lucia elhagyta a kórházat újszülött lányával, a férje már összepakolta az életét anélkül, hogy engedélyt kért volna tőle.

Alig tudott normálisan járni a szülés után. A kis Vegát fehér takaróba csavarva cipelte, vállán egy pelenkázótáskával, fejében pedig tele utasításokkal: etetések, kontrollvizsgálatok, láz, pihenés, öltések, váratlan könnyek. Álvaro fekete terepjárójával jelent meg a La Paz Egyetemi Kórház előtt, napszemüvegben és olyan nyugodt mosollyal, ami túl nyugodt volt ahhoz képest, aki szinte egész éjjel aludt, miközben a felesége három napig kórházban volt.

– Hagyd nálam a táskát – mondta. – Megtartom.

Lucía kinyitotta a csomagtartót, mielőtt megállíthattam volna.

Két nagy bőrönd volt benne, tökéletesen lezárva, az összecsukott babakocsi mellett. Felismerte az egyiken a piros pántot. Azzal utaztak. A másik annyira össze volt pakolva, hogy szinte eltorzult.

-Mi ez?

Álvaro két másodpercig mozdulatlan maradt.

– A ruháid.

Lucia azt hitte, félrehallott valamit.

– A ruháim?

– Anyukám szerint a legjobb, ha néhány hónapig a szüleidnél maradsz. Csak 3-at. Ott kapsz segítséget a babával, én pedig tudok pihenni, rendesen dolgozni és rendbe tenni a lakást anélkül, hogy állandó sírással kellene bajlódnom.

A mondat elviselhetetlen hidegséggel csapódott le a szájára. Lucía alvó lányára pillantott, majd a bőröndökre. Egy átlátszó táskából előbukkant a papucsa, a piperetáskája, sőt még a szürke pulóvere is, amit mindig a szék támlájára terítve hagyott.

Nem egy rögtönzött döntés volt. Álvaro belépett a hálószobájába, miközben még kórházban volt, és kiválasztotta, hogy életének melyik részét kell eltűntetnie a házból.

– A fürdőszobai holmijaimat is elraktároztad?

– Ne túlozz, ez csak átmeneti.

Aztán megjelent Pilar, Álvaro anyja, kezében egy pohárral kijött a kórházi menzából.

– Lucía, ne csinálj ebből nagy ügyet. A fiam hétfőn visszamegy fontos megbeszélésekre. Egy baba nem érti a beosztást. A szüleid nyugdíjasok, és tudnak rólad gondoskodni.

Lucía válasz nélkül nézett rá. Pilar győzelemként értelmezte a hallgatását.

– Különben is, Alcalában kényelmesebben fogod érezni magad. A madridi lakás túl kicsi ennyi holmihoz.

A madridi lakás.

Ez a négy szó majdnem mosolyt csalt Lucia arcára.

Álvaro már két éve azt hajtogatta, hogy „az én lakásom”, „az én teraszom”, „az én garázsom”. Bútorokat cserélt, vacsorákat szervezett a kollégáival, sőt, még az anyjának is megígérte, hogy egy nap felújítja a konyhát.

Amit soha nem kérdezett meg, az az volt, hogy miért nem fizettek soha lakbért.

Lucía óvatosan becsukta a csomagtartót.

– Rendben. Vigyél a szüleim házához.

Álvaro pislogott.

-Csak úgy?

– Ilyen könnyű.

Útközben kezdett ellazulni. Beszélt az alvásról, a ledolgozott órák bepótolásáról és arról, hogy újra bejár az edzőterembe. Pilar követte őket autójával Alcalá de Henares felé.

Lucía nem vitatkozott. Csak akkor vette elő a telefonját, amikor Álvaro megállt egy lámpánál, és üzenetet küldött az apjának:

„Apa, holnap gyere velem a lakásba. Hozd el a kék mappát.”

Joaquín szinte azonnal válaszolt:

„Az, amelyik az írásról szól?”

Lucía Álvaróra nézett, aki a kormány előtt dúdolt.

“Hogy.”

És mióta kinyitotta a csomagtartót, most először nem érezte úgy, hogy kidobták.

2. RÉSZ

Másnap reggel Álvaro kinyitotta a chamberíi lakás ajtaját, és Joaquínt találta a lépcsőfordulón egy kék mappával, egy lakatossal és egy ingatlanügynökségtől dolgozó nővel.

„Mit jelent ez?” – kérdezte.

Joaquín hangtalanul lépett be.

–Ez azt jelenti, hogy a lányom többé nem fog olyan helyen élni, ahol valaki kirúghatja a szülés után.

Pilar megjelent Álvaro mögött.

– Ez a lakás a fiamé és Luciáé. Házaspár.

Joaquín kinyitotta a mappát, és egy dokumentumot tett az asztalra.

– Nem. A lakás az enyém. Hét éve vettem. Odaadtam Lucíának, hogy otthonná tegye. Álvaro azért lakik itt, mert ő akarta, hogy így legyen.

Álvaro arca elvesztette színét.

– Lucía ezt sosem mondta nekem.

– Soha nem kérdezted – felelte Joaquín.

Aztán az ügynök egy másik dokumentumot hagyott hátra.

—Az ingatlant a jövő héten bérbe adják. A haszonélvezeti jog jogosultja úgy döntött, hogy felhagy a használatával.

– Haszonélvezet? – mormolta Pilar.

Joaquín egy záradékra mutatott.

– Nyolc hónappal ezelőtt átruháztam a haszonélvezeti jogot Lucíára. A tulajdonjog továbbra is nálam marad. Ő dönti el, hogy ki lakik itt.

Álvaro azonnal felhívta a feleségét.

Lucía válaszolt, miközben Vega sírt a háttérben.

-Tízcentes.

– Kirúgsz engem?

Rövid csend támadt.

– Nem, Álvaro. Csak elfogadom az ötletedet: három hónapig mindannyian ott pihenünk, ahol a helyünk.

És letette a telefont.

3. RÉSZ

Álvaro úgy meredt a telefonjára, mintha túl korán vége lett volna a hívásnak.

Pilar reagált először.

„Nem teheti ezt veled. Fizettél a bútorokért, a számlákért, a nappali felújításáért…”

Joaquín becsukta a mappát.

– És Lucía két éve más dolgokat is fizetett. De nem egy számláról beszélünk. Arról a tényről beszélünk, hogy tegnap a lányoddal a karjában hagyta el a kórházat, és a bőröndjeit bepakolva találta.

– Segíteni akartam – erősködött Pilar.

– Nem. A fia kényelmét akartad megvédeni a lányom kimerültsége árán.

Álvaro felemelte a hangját.

– Ennyi az egész, anya.

Pilar meglepetten nézett rá.

-Bocsánat?

-Ennyi.