1. RÉSZ
Azon a napon, amikor Lucia elhagyta a kórházat újszülött lányával, a férje már összepakolta az életét anélkül, hogy engedélyt kért volna tőle.
Alig tudott normálisan járni a szülés után. A kis Vegát fehér takaróba csavarva cipelte, vállán egy pelenkázótáskával, fejében pedig tele utasításokkal: etetések, kontrollvizsgálatok, láz, pihenés, öltések, váratlan könnyek. Álvaro fekete terepjárójával jelent meg a La Paz Egyetemi Kórház előtt, napszemüvegben és olyan nyugodt mosollyal, ami túl nyugodt volt ahhoz képest, aki szinte egész éjjel aludt, miközben a felesége három napig kórházban volt.
– Hagyd nálam a táskát – mondta. – Megtartom.
Lucía kinyitotta a csomagtartót, mielőtt megállíthattam volna.
Két nagy bőrönd volt benne, tökéletesen lezárva, az összecsukott babakocsi mellett. Felismerte az egyiken a piros pántot. Azzal utaztak. A másik annyira össze volt pakolva, hogy szinte eltorzult.
-Mi ez?
Álvaro két másodpercig mozdulatlan maradt.
– A ruháid.
Lucia azt hitte, félrehallott valamit.
– A ruháim?
– Anyukám szerint a legjobb, ha néhány hónapig a szüleidnél maradsz. Csak 3-at. Ott kapsz segítséget a babával, én pedig tudok pihenni, rendesen dolgozni és rendbe tenni a lakást anélkül, hogy állandó sírással kellene bajlódnom.
A mondat elviselhetetlen hidegséggel csapódott le a szájára. Lucía alvó lányára pillantott, majd a bőröndökre. Egy átlátszó táskából előbukkant a papucsa, a piperetáskája, sőt még a szürke pulóvere is, amit mindig a szék támlájára terítve hagyott.
Nem egy rögtönzött döntés volt. Álvaro belépett a hálószobájába, miközben még kórházban volt, és kiválasztotta, hogy életének melyik részét kell eltűntetnie a házból.
– A fürdőszobai holmijaimat is elraktároztad?
– Ne túlozz, ez csak átmeneti.
Aztán megjelent Pilar, Álvaro anyja, kezében egy pohárral kijött a kórházi menzából.
– Lucía, ne csinálj ebből nagy ügyet. A fiam hétfőn visszamegy fontos megbeszélésekre. Egy baba nem érti a beosztást. A szüleid nyugdíjasok, és tudnak rólad gondoskodni.
Lucía válasz nélkül nézett rá. Pilar győzelemként értelmezte a hallgatását.
– Különben is, Alcalában kényelmesebben fogod érezni magad. A madridi lakás túl kicsi ennyi holmihoz.
A madridi lakás.
Ez a négy szó majdnem mosolyt csalt Lucia arcára.
Álvaro már két éve azt hajtogatta, hogy „az én lakásom”, „az én teraszom”, „az én garázsom”. Bútorokat cserélt, vacsorákat szervezett a kollégáival, sőt, még az anyjának is megígérte, hogy egy nap felújítja a konyhát.
Amit soha nem kérdezett meg, az az volt, hogy miért nem fizettek soha lakbért.
Lucía óvatosan becsukta a csomagtartót.
– Rendben. Vigyél a szüleim házához.
Álvaro pislogott.
-Csak úgy?
– Ilyen könnyű.
Útközben kezdett ellazulni. Beszélt az alvásról, a ledolgozott órák bepótolásáról és arról, hogy újra bejár az edzőterembe. Pilar követte őket autójával Alcalá de Henares felé.
Lucía nem vitatkozott. Csak akkor vette elő a telefonját, amikor Álvaro megállt egy lámpánál, és üzenetet küldött az apjának:
„Apa, holnap gyere velem a lakásba. Hozd el a kék mappát.”
Joaquín szinte azonnal válaszolt:
„Az, amelyik az írásról szól?”
Lucía Álvaróra nézett, aki a kormány előtt dúdolt.
“Hogy.”
És mióta kinyitotta a csomagtartót, most először nem érezte úgy, hogy kidobták.
2. RÉSZ
Másnap reggel Álvaro kinyitotta a chamberíi lakás ajtaját, és Joaquínt találta a lépcsőfordulón egy kék mappával, egy lakatossal és egy ingatlanügynökségtől dolgozó nővel.
„Mit jelent ez?” – kérdezte.
Joaquín hangtalanul lépett be.
–Ez azt jelenti, hogy a lányom többé nem fog olyan helyen élni, ahol valaki kirúghatja a szülés után.
Pilar megjelent Álvaro mögött.
– Ez a lakás a fiamé és Luciáé. Házaspár.
Joaquín kinyitotta a mappát, és egy dokumentumot tett az asztalra.
– Nem. A lakás az enyém. Hét éve vettem. Odaadtam Lucíának, hogy otthonná tegye. Álvaro azért lakik itt, mert ő akarta, hogy így legyen.
Álvaro arca elvesztette színét.
– Lucía ezt sosem mondta nekem.
– Soha nem kérdezted – felelte Joaquín.
Aztán az ügynök egy másik dokumentumot hagyott hátra.
—Az ingatlant a jövő héten bérbe adják. A haszonélvezeti jog jogosultja úgy döntött, hogy felhagy a használatával.
– Haszonélvezet? – mormolta Pilar.
Joaquín egy záradékra mutatott.
– Nyolc hónappal ezelőtt átruháztam a haszonélvezeti jogot Lucíára. A tulajdonjog továbbra is nálam marad. Ő dönti el, hogy ki lakik itt.
Álvaro azonnal felhívta a feleségét.
Lucía válaszolt, miközben Vega sírt a háttérben.
-Tízcentes.
– Kirúgsz engem?
Rövid csend támadt.
– Nem, Álvaro. Csak elfogadom az ötletedet: három hónapig mindannyian ott pihenünk, ahol a helyünk.
És letette a telefont.
3. RÉSZ
Álvaro úgy meredt a telefonjára, mintha túl korán vége lett volna a hívásnak.
Pilar reagált először.
„Nem teheti ezt veled. Fizettél a bútorokért, a számlákért, a nappali felújításáért…”
Joaquín becsukta a mappát.
– És Lucía két éve más dolgokat is fizetett. De nem egy számláról beszélünk. Arról a tényről beszélünk, hogy tegnap a lányoddal a karjában hagyta el a kórházat, és a bőröndjeit bepakolva találta.
– Segíteni akartam – erősködött Pilar.
– Nem. A fia kényelmét akartad megvédeni a lányom kimerültsége árán.
Álvaro felemelte a hangját.
– Ennyi az egész, anya.
Pilar meglepetten nézett rá.
-Bocsánat?
-Ennyi.
