Álvaro egészen addig félt, hogy elveszíti a lakást. Hirtelen megértette, hogy ez a legkevésbé fontos dolog. Emlékezett Lucía arckifejezésére a parkolóban: nem kiabált, nem sírt, még csak nem is vitatkozott. Összetévesztette a hallgatását a behódolásnak. Most már megértette, hogy csalódás volt.

Joaquín megkérte a lakatost, hogy várjon lent.

– Holnapig van időd összeszedni a holmidat – mondta. – Lucía nem akarja, hogy zárat cseréljek, amíg itt vannak a holmid.

– És akkor?

– Akkor őt kell megkérdezned, nem engem.

Pilar ismét tiltakozni kezdett, de Álvaro félbeszakította.

– Anya, menj el.

– Engem is kirúgsz?

– Gondolkodnom kell.

Amikor az ajtó becsukódott, a lakás hátborzongató csendbe borult. Álvaro hónapokig arról fantáziált, hogy lesz ideje magára. Most pedig végre megvolt, és elviselhetetlennek találta.

Belépett a hálószobába. A szekrény Lucia oldala üres volt. A ruhái, a papucsai és a reggelente viselt köntös mind eltűnt. Az éjjeliszekrényen egy hajgumi és egy könyv hevert a baba életének első néhány hónapjáról.

Kinyitotta.

Lucía aláhúzott néhány mondatot: hogyan ismerjük fel a rossz testtartást etetéskor, mit tegyünk kólika esetén, mikor kell sürgősségire menni, hogyan kell váltásban aludni, hogy mindkét szülő felépülhessen.

Álvaro leült az ágyra.

Egyetlen oldalt sem olvasott el.

A terhesség alatt többször is azt mondta, hogy „nagyszerű apa” lesz. Összerakta a kiságyat, kiválasztotta a legdrágább babakocsit, és posztolt egy képet az ultrahangról. De amikor megérkezett az a rész, amit nem lehetett szép képen megörökíteni – a kimerültség, a félelem, az álmatlan éjszakák –, két bőröndöt csomagolt, és a szökés utáni vágyát „felelősségnek” nevezte.

Délután elment az apósa házához.

Joaquín nyitotta ki az ajtót.

– Lucía ma nem akar veled találkozni.

– Nem fogok erőltetni. Csak abba akarom hagyni ezt.

Átadott neki egy zacskót, benne a földön hagyott holmikkal: Lucia töltőjével, néhány sportcipővel, a kórházi dokumentumokkal és egy kis szövetnyulaval, amit Vegának vettek.

A lány sírása a folyosóról hallatszott.

Álvaro reflexből lépett egyet.

Joaquín megfigyelte őt.

– Az anyjával van.

Álvaro bólintott.

-Rendben van?

– Kimerült.

– És Vega?

– Jó. Eszik, keveset alszik, és lenyűgöző tüdeje van.

Álvaro félszívűen elmosolyodott.

Mielőtt elment, elővett egy kulcsot a zsebéből.

– Add oda Luciának.

Ez volt a lakás kulcsa.

Joaquín nem fogadta el.

– Add oda neki, amikor látni akar.

A következő 12 napban Álvaro egy közös lakásban bérelt szobát a Cuatro Caminos közelében. Amióta megházasodott, most először senki sem vásárolt helyette, senki sem emlékeztette a megbeszélt időpontokra, senki sem töltötte fel a hűtőszekrényt, senki sem szedte fel a széken felejtett ingét.

És mindenekelőtt senki sem küldött neki fényképeket Vegáról.

Lucía nem tiltakozott ellene. Nem is vitatkozott vele. Csak napi egy üzenetet küldött neki a babáról: „Jól evett”, „A kontrollvizsgálat jól sikerült”, „Ma 3,6 kilót nyom.”

Álvaro mindig ugyanúgy válaszolt: „Köszönöm. Szüksége van valamire?”

5 napig a válasz az volt, hogy „nem”.

A hatodik napon Lucia ezt írta:

„1-es méretű pelenkák. Azok a kék csíkosak. Nem az illatosak.”

Álvaro három szupermarketbe is elment, mert az elsőben rossz márkát vett. Két csomagot hagyott Joaquín házánál, majd anélkül távozott, hogy kérte volna, beengedjék.

A 8. napon Lucía megkérte, hogy kísérje el Vegát egy gyermekgyógyászati ​​vizsgálatra.

Álvaro 20 perccel korábban érkezett.

A konzultáció során, amikor a nővér megkérdezte, hogy a baba hányszor evett, és milyen gyakran pisilte be a pelenkáját, Álvaro Lucíára nézett, mert nem tudta, mit válaszoljon.

Igen, megtette.

Miután elmentek, csendben sétáltak még pár métert.

„Elvihetem?” – kérdezte.

Lucía várt pár másodpercet, de végül átadta Vegát.

Álvaro szinte komikus merevséggel ölelte magához.

– Lazítsd el a vállad – mondta Lucía.

– Félek, hogy fájdalmat okozok neki.

–Nos, képzeld el, hogy a nap 24 órájában így érzed magad, és az a személy, akinek veled kellene lennie, azt mondja, hogy 3 hónapig pihennie kell.

Álvaro egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Nincs védekezésem.

– Nem kérek tőled védekezést.

-Tudom.

Vega halk hangot hallatott, és a mellkasához hajtotta a fejét.

Álvaro úgy nézett rá, mintha felfedezett volna valamit, ami mindig is ott volt előtte.

– Úgy néz ki, mint te, amikor ráncolja az orrát.

Lucia nem mosolygott.

– Álvaro, nem az a kérdés, hogy szereted-e a lányodat.

– Tudom.

–A kérdés az, hogy megérted-e, hogy a szeretet nem jogosít fel arra, hogy eltűnj, amikor a szeretet erőfeszítést igényel.

Mély lélegzetet vett.

– Kezdem érteni a dolgot.

– Az újrakezdés nem elég ahhoz, hogy visszatérjek.

– Én sem foglak most arra kérni, hogy gyere vissza.

Ez a válasz meglepte Luciát.

Álvaro elővette a lakáskulcsot a zsebéből, és a kezébe adta.

– Ez a tiéd.

– A kulcs mindig mindkettőnké volt.

– Nem. Úgy tettem, mintha az enyém lenne. Mintha én dönthetném el, ki marad és ki megy. Nem megyek vissza az engedélyed nélkül.

Lucia összezárta az ujjait a kulcs körül.

— Hol laksz?

– Egy bérelt szobában.

– Nem ajánlotta fel neked az édesanyád a házát?

-Igen.

-ÉS?

–Nem akarom menedékké változtatni minden alkalommal, amikor nem tetszenek a döntéseim következményei.