1. RÉSZ

Lucia rájött, hogy valami apróság miatt romlott el a házasságában, ami kimondva nevetségesnek tűnt volna: a férje meghámozta a sógornőjének a négy garnélarákot, a felesége tányérját pedig érintetlenül hagyta kihűlni.

A családi ebédet azon a vasárnapon Pilar házában tartották, Javier édesanyjánál, Málaga egyik lakóövezetében, melynek teraszáról a Földközi-tenger kék csíkja látszott. Lucía már délelőtt éjfél előtt érkezett, hogy segítsen. Krémes rizst, paradicsomsalátát, spárgát, kagylót és egy nagy tál fokhagymás garnélát készített, mert Javier napok óta mondogatta, hogy „egy rendes vacsorát, mint régen”, szeretne.

Délután 2:30-kor mindenki helyet foglalt: Pilar; Javier és Lucía; Álvaro, Javier bátyja; Clara, Álvaro felesége; és a kis Martina, aki hatéves volt.

Clara alighogy hozzáért az ételhez, Javier máris felvett egy garnélát.

– Várj, bepiszkolod a kezed.

Meghámozta, és a sógornője tányérján hagyta.

Aztán ugyanezt tette egy másikkal is.

És egy másikkal is.

És egy másikkal is.

Klára elmosolyodott.

– Túl sokat kényezteted.

Javier nevetve válaszolt:

– Valakinek gondoskodnia kell rólad.

Lucia lassan letette a villát.

Nem féltékenység volt 4 garnéla miatt.

Az elmúlt hónapokban Javier már nem csinált érte ilyen apróságokat. Már nem főzött neki kávét reggelente. Már nem kérdezte meg, hogy telt a napja. Ha Lucía segítséget kért otthon, azt válaszolta, hogy kimerült.

De Clara társaságában mindenre figyelmesnek tűnt.

„Nem eszel?” – kérdezte Pilar.

Lucia a saját maga főzött ételre nézett, majd a férjére.

– Most már értem, kinek készítettem ma az ételt.

Csend borult az asztalra.

Javier abbahagyta a mosolygást.

– Lucía, ne csinálj jelenetet valami ilyen jelentéktelen dolog miatt.

– Nem rendeztem jelenetet.

Pilar azonnal közbelépett.

– Clara hetek óta túlterhelt. Álvaro sokat dolgozik, és szinte soha nincs otthon. Javier csak kedves.

Álvaro szórakozottan bólintott, nem vette észre a feszültséget.

Lúcia nem válaszolt.

Azon az estén, miután visszatért a lakásába, Javier nem kérdezte meg, mi fájt.

Szemrehányást tett neki, amiért zavarba hozta a családja előtt.

– Tényleg vitatkozni akartok néhány garnélarákon?

Lucia néhány másodpercig figyelte.

– Nem. Azt akarom tudni, miért voltál mostanában türelmesebb a bátyád feleségével, mint velem.

Javier hitetlenkedve felnevetett.

– Képzelődsz.

Két szó, amit Lucia túl sokat kezdett hallani.

„Képzelődsz.”

Miközben Javier zuhanyozott, rezegni kezdett a mobiltelefonja a komódon.

Egy üzenet jelent meg a képernyőn.

Klára.

Lucíának csak annyi jutott eszébe, hogy elolvassa:

„Köszönöm a mai napot. El sem tudod képzelni, mennyire…”

Az értesítés eltűnt.

Megpróbálta feloldani a telefont a szokásos kóddal.

Helytelen.

Újra próbálkozott.

Helytelen.

Javier megváltoztatott egy jelszót, ami évek óta ugyanaz volt.

Amikor kijött a fürdőszobából és meglátta a felesége kezében a mobiltelefont, alig egy másodpercre megváltozott az arckifejezése.

De Lúcia látta.

– Miért változtattad meg a kódot?

— Biztonság kedvéért.

– Mióta?

– Nem tudom. Már egy ideje volt.

Felvette a telefont, és zsebre tette.

Másnap reggel azt mondta, hogy be kell mennie az irodába.

Lucia az erkélyről nézte, ahogy távozik.

A cég központja a központ környékén volt.

Javier az ellenkező utat választotta.

Az, amelyik egyenesen Clara és Álvaro környékére vezetett.

Lucia mozdulatlan maradt.

Aztán kinyitotta a laptopot.

Még mindig hitte, hogy olyan magyarázatot keres, ami megnyugtathatja.

Nem tudtam, hogy még aznap reggel 23 000 euró feletti banki tranzakciókat fogok találni.

És egy olyan vásárlás, amivel a négy garnélarák lenne a legkisebb problémájuk.

2. RÉSZ

Az első átutalás 900 euró volt.

Aztán megjelentek az 1200, 650 és 1800 eurósok.

Mindegyiknek ugyanaz a címzettje volt: Clara R.

Lucia továbbra is hátrált.

Javier 22 hónap alatt több mint 23 000 eurót küldött, részben arról a közös számláról, ahová Lucía a fizetését utalta.

Minden kivonatot megmentett.

Aztán kinyitotta a fiókot, amiben Javier a bankjegyeit tartotta.

A nyugták között talált egy borítékot egy marbellai ékszerboltból.

2.480 €.

Fehérarany karkötő.

Gravírozás: „Mindig, J”.

Lucía emlékezett rá, hogy látta Clara csuklóján.

Pilar felhívott aznap délután.

– Ne csináld a családod segítését piszkos dolognak.

Lucia megdöbbent.

Még nem szólt semmit.

– Honnan tudod, mit találtam?

Csend volt a túloldalon.

Aztán Pilar elkövette a mindent megváltoztató hibát:

– Javier azt mondta, hogy ha valaha is tudomást szerzel az áthelyezésekről, meg kell próbálnom érvelni veled.

Lucia megszorította a telefont.

– Mióta tudod ezt?

– Már néhány hónapja.

– És Álvaro?

Pilar nem válaszolt.

Lucía rájött, hogy az anyósa nem próbálja meg kideríteni az igazságot.

Hónapok óta segített elrejteni.

És a következő szombaton Álvaro először mindannyiukkal együtt ült le az asztalhoz.

3. RÉSZ

A következő 5 napban Lucia nem vitatkozott Javierrel.

Pontosan ez aggasztotta őt a legjobban.

Szemrehányásokra, kérdésekre, talán könnyekre számított. Ehelyett Lucía továbbra is 7-kor kelt, az irodájából dolgozott, maga vásárolt, és rövid mondatokkal válaszolt.

Javier elkezdte figyelni a lányt.

– Furcsán viselkedsz.

Lucia majdnem elmosolyodott.

– Gondolkodom.

-Miben?

– Sok mindenben.

Nem tett hozzá többet.

Kedden időpontot kért Inéstől, egykori egyetemi évfolyamtársától, aki családjogi ügyvédként dolgozott Malagában.

Lucía egy mappával érkezett.

Kivonatok.

Dátumok.

Fényképek.

Az ékszerbolt nyugtája.

Egy papírlap, amire felírt minden megmagyarázhatatlan kiadást.

Inés majdnem egy órát töltött azzal, hogy mindent átnézzen.

„Közpénzeket használnak fel az ön beleegyezése nélkül” – mondta végül. „Ez jogi szempontból érdekelt minket.”