A másik kezével eltakarta a karkötőt.

Túl késő.

– Vedd le.

– Álvaro…

– Látni akarom őt.

Klára remegni kezdett.

Javier felállt.

– Ne gyakorolj rá nyomást.

Álvaro felé fordult.

– Ülj le.

Javier nem mozdult.

A két testvér egymásra nézett.

Lucía attól félt, hogy a dolgok rosszabbra fordulnak, de Álvaro egyszerűen meghátrált.

„Nem fogok hozzád érni” – mondta. „Nem kell. Csak válaszokat akarok.”

Klára levette a karkötőjét.

Ott hagyta az asztalon.

Álvaro elolvasta a kis metszetet.

– Mit jelent az, hogy „Mindig, J”?

Javier így válaszolt:

– Nem azt jelenti, amire gondolsz.

Lucia röviden felnevetett.

Most először mindenki ránézett.

– Majdnem két éve mondogatod nekünk, hogy semmi sem azt jelenti, aminek látszik.

Klára magyarázni kezdett.

Először, mondta, Javier segített neki, amikor Álvaro utazott. Egy autólerobbanás. Egy váratlan számla. Egy kiadás Martinának.

Aztán elkezdtek többet beszélgetni.

Javier meghallgatta, amikor magányosnak érezte magát.

Clara panaszkodott, hogy Álvaro mindig a munkájára koncentrál.

Javier panaszkodott, hogy Lucia mindig fáradt.

Egyik beszélgetésből jött a másik.

Az üzenetek mindennapossá váltak.

Az éjszakai hívások később jelentek meg.

„Volt köztetek párkapcsolat?” – kérdezte Álvaro.

Klára lehunyta a szemét.

– Nem úgy, ahogy gondolod.

– Nem kérdeztem meg, hogy mit gondolok erről.

Javier közbelépett.

– Soha semmi fizikai nem történt.

Lúcia ránézett.

A kifejezés nem nyugtatta meg.

Ez még jobban feldühítette.

– Milyen különös – mondta. – Mindig van egy határod, amivel megmagyarázhatod, miért nem számít, amit tettél.

Javier kinyitotta a száját.

Lucia nem engedte, hogy folytassa.

„Pénzt titkoltál a feleséged elől. Ékszereket vettél a bátyád feleségének. Megváltoztattad a telefonkódot. Elmentél meglátogatni, és hazudtál arról, hol vagy. Beszéltél az anyáddal, és megkérted, hogy fedezzen, ha bármit is megtudok. Komolyan azt hiszed, hogy pontosan tudnom kell, hol húztad meg a határt ahhoz, hogy eldöntsem, elárultál-e?”

Javier lesütötte a tekintetét.

Álvaro Clarához fordult.

Megyünk.

– Kérlek, hallgass rám.

– Meghallgatlak. De nem itt.

Klára még jobban sírni kezdett.

– Nem akarom, hogy Martina…

– Pontosan Martina miatt nem fogjuk ezt látványossá tenni.

Álvaro bement a nappaliba, kikapcsolta a tévét, és segített a lányának felvenni a szandálját.

Mielőtt elment, odament Luciához.

– Mikor fedezted fel?

-Ezen a héten.

Bólintott.

– Köszönöm, hogy elmondtad.

Lucía szomorúságot érzett.

– Bárcsak senkinek ne kellett volna megtennie.

Amikor az ajtó becsukódott, Pilar lehuppant egy székre.

— Elégedett vagy?

Luciának néhány másodpercbe telt, mire megértette a kérdést.

-Bocsánat?

– Már mindent elárultál. Álvaro elviszi Clarát. Javier teljesen összetört. Szükséges volt?

Lucia úgy nézett az anyósára, mintha most látná először.

– Hét hónapja tudja, hogy a fia pénzt és ajándékokat rejteget a testvére és a felesége elől. És azt kérdezi tőlem, hogy felesleges volt-e bárkinek is elmondania?

– Meg akartam akadályozni, hogy a család szétesjen.

– Nem. El akartad kerülni, hogy kiderüljön, hogy már elromlott.

Javier lehuppant a Lucia előtti székbe.

– Előbb beszélhettünk volna.

– Hónapokig beszélgethettünk.

– Semmit sem tudtál.

-Pontosan.

Elővette a második mappát.

Maga elé helyezte.

Javier nyitotta ki.

Az arca elvesztette a színét.

-Mi ez?

— A válási dokumentáció.

Pilar a szája elé kapta a kezét.

– Lucía, ne légy hirtelen felindulású.

A lány ránézett.

– Túl türelmes voltam. Ne keverd össze a lobbanékonysággal.

Javier becsukta a mappát.

– Nem akarok elszakadni.

-De igen.

– Meg tudom javítani.

-Mint?

– Abbahagyom a beszélgetést Clarával.

-Tökéletes.

– Visszaadom az összes pénzedet.

– Szintén tökéletes.

– Megnézheted a mobilomat.

Lúcia megrázta a fejét.

–Ez a probléma. Nem akarom az életemet azzal tölteni, hogy a telefonodat nézegetem.

Javier hallgatott.

„Nem akarom ellenőrizni, hogy tényleg fogsz-e dolgozni. Nem akarom a bankszámlakivonatokat nézegetni, hogy lássam, a férjem nem használja-e a pénzem a hátam mögött. Nem akarok azon tűnődni, hogy mit jelentenek az üzenetek. Meg akartam bízni benned anélkül, hogy szemmel kellene tartanom.”

– Visszanyerhetem a bizalmadat.

-Talán.

Javier reménykedve felemelte a fejét.

Lúcia befejezte:

– De velem nem.

Pilar sírni kezdett.

– 8 éve vagytok házasok.

Lúcia bólintott.

-Pontosan.

Nyolc éven át szervezett születésnapokat, családi étkezéseket és ünnepeket.

Nyolc éven át kísértem Pilart orvosi vizsgálatokra, amikor Javier nem tudott eljönni a munkából.

Amikor Pilar konyháját fel kellett újítani, Lucía 6000 eurót adott kölcsön anélkül, hogy kérte volna vissza.

Amikor Álvaro és Clara megszületett Martina, Lucía két hétre főzött, hogy a pár pihenhessen.

Mindig is hittem, hogy ez a család az enyém is.

És most rájött, hogy amikor választania kellett a saját védelme és a titok védelme között, Pilar a titkot választotta.

– Nem csak az fáj, amit Javier tett – mondta Lucia. – Az fáj, hogy tudtad.

Pilar hangtalanul sírt.

– Azt hittem, vége lesz.

– És amíg vártál, mit kellett volna tennem?

A nő nem válaszolt.

Azon az estén Lucia nem tért vissza a hálószobába.

Összeszedte a ruháit, a dokumentumait és a számítógépét.

Javier követte a folyosón.

– Hová mész?

– A nővérem házához.

– Lucía, kérlek.

Becsukta a bőröndöt.

– Amikor féltél, hogy elveszítesz, az első reakciód az volt, hogy jobban eltitkolod a dolgokat. Most már túl késő.