1. RÉSZ

A férfi, aki négy évvel ezelőtt még a saját lányait sem látta, és még csak meg sem látta őket, most az egyetlen nő mellett ült, akire megesküdött, hogy soha többé nem fog ránézni.

Lucía Ferrer felismerte, amint beszállt a Madrid–Palma de Mallorca járat business osztályára.

Adrián Salvatierrát továbbra sem lehetett nem észrevenni. Magas volt, kifogástalanul öltözött, egyedi sötétkék öltönyben, és két asszisztens kísérte a repülőgép ajtajáig. Ő volt a Salvatierra Csoport elnöke, amely Spanyolország-szerte szállodákat, üdülőhelyeket és luxusépületeket birtokolt.

Ő volt a volt férje is.

És az a személy, aki tönkretette az életét, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá.

Rengeteg üres ülés volt, de Adrian ránézett a beszállókártyájára, végigsétált a folyosón, és megállt közvetlenül mellette.

— Milyen kicsi a világ.

Lucía nyugodtan becsukta a jegyzetfüzetet, amiben egy mediterrán kertet rajzolt.

– Nem annyira, mint az egód.

Adrian felvonta a szemöldökét.

Ez a válasz egyáltalán nem hasonlított arra a fiatal nőre, akire emlékezett.

–Látom, Mallorca nem bánt veled túl jól. Soványabb vagy.

Lucía egyszerű krémszínű kosztümöt, lapos sarkú cipőt és minimális sminket viselt. Adrián ezt a józanságot kudarcnak hitte.

Pontosan ezt várta tőle.

– Sokkal jobban bánt velem, mint veled.

Az üzletember mosolya egy másodpercre eltűnt.

Házasságuk alatt Lucía tájépítészként dolgozott Salvatierra számos legjövedelmezőbb projektjén. Míg Adrián üzleti magazinokban szerepelt, kerteket, vízvisszanyerő rendszereket és olyan tereket tervezett, amelyek a hétköznapi szállodákat olyan helyekké alakították át, amelyekre a vendégek évekig emlékezni fognak.

De minden egyetlen éjszaka alatt véget ért.

Lucía megtudta, hogy hármasikreket vár, és a harmadik évfordulójukon tervezte elmondani nekik a hírt.

Mielőtt ezt megtehette volna, Adrián talált egy értesítést egy magas kockázatú többes terhességekre szakosodott klinikától. Napokkal korábban Lucía fényképeit is kapta, amint Daniel Rivassal, egy rivális cég építészével vacsorázik.

Nem kérdezte.

Nem hallgatott rám.

Nem olvasta el az orvosi jelentéseket, amiket a nő elé tett.

A féltékenysége intézte a többit.

– Nem tervezem, hogy olyan gyerekeknek adom a vezetéknevemet, akik talán nem is az enyémek.

Ez a mondat elég volt.

Lucía anélkül írta alá a válási papírokat, hogy bármilyen vagyont, részesedést vagy kártérítést kért volna. Megtartotta az ultrahangfelvételeket, életét három bőröndbe csomagolta, és Mallorcán telepedett le.

Adrian vallomásként értelmezte a hallgatását.

Repülés közben újra megtette.

– Gondolom, te sem nősültél újra – jegyezte meg csúnya mosollyal. – Három év Madridtól távollét után azt hittem, találtál volna valami jobbat.

Lucia az órájára nézett.

– 4-ig.

Adrian kissé zavarban volt.

– Látom, nyomon követed az eseményeket.

– A szabadságomról igen.

Amikor leszálltak Palmában, Adrián a kijáratig követte.

Aztán egy fekete Mercedes jelent meg a járda mellett egy sofőrrel.

A hátsó ajtó kinyílt.

Három kislány jött le szinte egyszerre.

Az egyik piros ruhát viselt, a másik rózsaszínt, a harmadik pedig kéket.

-Anya!

Lucíának alig volt ideje letenni a táskáját, amikor mindhárman rárontottak.

Vega átkarolta a derekát. Alba csókra emelte a karját. Nora nevetve átölelte a lábát.

Lucia lehajolt, és becsomagolta mindet.

– Kincseim, mennyire hiányoztatok.

Semmi sem hallatszott mögötte.

Még egy lélegzetvételnyit sem.

Lucia lassan felemelte a tekintetét.

Adrian mozdulatlanul állt.

Vega sötét szemébe nézett.

Nora gödröcskéje.

Alba szemöldöke.

Aztán a saját kezére nézett, mintha meg akarna győződni arról, hogy még ébren van.

– Lucía…

A hangja már nem érződött arroganciától.

— Hány évesek?

Felült, és védelmezően a lányai vállára tette a kezét.

—4.

Adrian elsápadt.

Lucia a tekintetét fogva tartotta.

–Igen, Adrian. Ők azok a lányok, akiket még a találkozásuk előtt elutasítottál.

2. RÉSZ

Adrián egy lépést tett feléjük, de Lucía elé lépett.

– Ne nyúlj hozzájuk.

– Ők az én lányaim?

– Biológiailag igen. Minden másban 4 évvel késtél.

Vega az anyjára nézett.

– Anya, ki az?

Adrian lehunyta a szemét a kérdés hallatán.

– Egy férfi, akit régen ismertem meg – felelte Lucía.

A sofőr besegítette a lányokat a kocsiba, és „Mrs. Ferrer”-nek szólította Lucíát. Ekkor Adrián észrevette a járművet, a testőrt és a nőt, aki az előbb egy másik autóból üdvözölte.

Lucia nem tűnt éppen tönkrementnek.

Ugyanazon a délutánon utasította asszisztensét, hogy csak a róla nyilvánosan elérhető üzleti információkat vizsgálja ki.

A válasz 2 óra múlva jött.

Lucía a Ferrer Paisaje y Hábitat alapítója volt, amely a Baleár-szigetek egyik leggyorsabban növekvő környezetvédelmi tanácsadó cége. Hat díjnyertes turisztikai komplexumot tervezett, és tagja volt annak a független műszaki bizottságnak, amely az új Cala Serena projekt koncesszióját értékelte.

A projekt, amiért Adrián Mallorcára utazott.

De egy másik dokumentum sokkal jobban megrázta.

A hármas ikrek koraszülöttek voltak, néhány hónappal a válás után, és heteket töltöttek kórházban. Egyik apa sem szerepelt a születési anyakönyvi kivonatukban.

Adrian csendben ült.

Másnap be kell mutatnia cége legfontosabb ajánlatát a megalázott nőnek.

És kérd meg tőle, hogy abszolút pártatlansággal értékelje birodalma jövőjét.

3. RÉSZ

Reggel 9 órakor a Palma Kongresszusi Palota megtelt ügyvédekkel, építészekkel, üzletemberekkel és a közigazgatás képviselőivel.

Adrián csapatával érkezett, bár hosszú évek óta most először sétált anélkül, hogy élvezte volna a kiváltott pillantásokat.

Nem aludtam.