Nóra sírni kezdett.

– Semmi baj – mondta összeszorított fogakkal. – Nézz rám!

A lány ránézett.

– Maga az a férfi a repülőtérről?

Adrian majdnem elmosolyodott.

-Igen.

– Anya mérges volt rád.

-Igazságosan.

Nora mintha a válaszon gondolkodott volna.

– Rosszul vagy?

A kérdés jobban fájt neki, mint az ütés.

– Nagyon hülye voltam.

– Ez nem ugyanaz a dolog.

Adrian halkan felnevetett.

-Igazad van.

Átadta a megmentőnek.

Mire végre szárazföldre ért, Lucia már mindhárman a mellkasához ölelte őket.

Adrian két lépést tett, majd térdre rogyott.

Nem vesztette el az eszméletét, de a válla megsérült, és nehezen lélegzik.

Vega volt az első, aki elvált az anyjától.

Lassan közeledett.

-Uram…

Adrian felemelte a fejét.

-Köszönöm.

Ettől az egyetlen szótól könny szökött a szemébe.

Órákkal később a kórházban az orvosok megerősítették, hogy kificamodott a válla, két bordatörése és számos zúzódása van. Semmi életveszélyes, de pihenésre van szüksége.

Lucia sötétedés után megjelent a szobában.

– Jól vannak a lányok.

Adrian megkönnyebbülten lehunyta a szemét.

– Csak ennyit akartam hallani.

Egy táskát hagyott egy széken.

– Hoztam neked ruhákat.

-Köszönöm.

Kínos csend állt be.

– Ne gondold, hogy a mai események bármit is eltörölnek – mondta Lucía.

– Nem hiszem el.

A válasz meglepte.

—A megmentésük nem jelent 4 évnyi nyugdíjat.

– Én sem hiszem.

Adrian a kezeit nézte.

– Sokáig azt hittem, hogy a bocsánatkérés abból áll, hogy találunk egy elég jó magyarázatot. Hector, féltékenység, munka, nyomás… Mindig volt valami bajom.

Felnézett.

– De az igazság sokkal egyszerűbb. Lehetőséget adtál nekem, hogy meghallgassalak, én pedig úgy döntöttem, hogy nem teszem.

Lúcia hallgatott.

„Az ügyvédeim holnap elkészítik az apasági elismerő nyilatkozatot, de a beleegyezésed nélkül nem nyújtok be semmit. A gyermekelhelyezési pert sem fogok kezdeményezni.”

– Adrián…

– És külön vagyont hoztam létre számukra. Nem azért, hogy az apjuk vagyok. Az a pénz az övék, mert nekem már a kezdetektől fogva ott kellett volna lennem.

Lucia mély levegőt vett.

– A pénz a könnyebbik része a dolognak.

-Tudom.

–A nehéz az lesz, ha kedden felbukkannak, amikor az egyiküknek láza van. Lemondanak egy megbeszélést, mert a másiknak iskolai színdarabja van. Hússzor hallják ugyanazt a történetet. Tudják, kinek van szüksége egy ölelésre és kinek térre.

Adrian halványan elmosolyodott.

– Akkor elkezdem a tanulást.

Három nappal később olyat tett, amire Lucia nem számított.

Összehívta az igazgatótanácsot, és hivatalosan elismerte, hogy az évekkel korábban a volt felesége ellen keringő vádak alaptalanok voltak.

Nem osztott meg semmilyen intim részletet.

Nem csak Hectort hibáztatta.

Nyilvánosan beismerte, hogy a tények ellenőrzése nélkül ítélte meg Luciát.

Személyesen is kivonta cégét a Cala Serena koncesszió utolsó fázisából.

Lucía az üzlettársán keresztül tudta meg.

Azonnal felhívta.

– Miért vonta vissza az ajánlatot?

– Mert most bármilyen eredmény lehetetlen helyzetbe hozna. Ha nyerünk, azt fogják mondani, hogy kedveztél nekem. Ha veszítünk, azt fogják mondani, hogy bosszút álltál.

– Ez akár több millióba is kerülhet.

– Vannak dolgok, amik többe kerülnek.

Lúcia nem válaszolt.

A következő hónapokban Adrián minden héten Mallorcára utazott.

Az első látogatások 2 órásak voltak.

Egész délutánok után.

Megtudta, hogy Vega utálja a paradicsomot, de imádja az olajbogyót. Hogy Alba egy plüssnyulat ölelgetve alszik. Hogy Nora lehetetlen kérdéseket tesz fel pont akkor, amikor mindenki próbál aludni.

Azt is megtanulta, hogyan kell fésülködni.

Éppen.

Nagyon rosszul.

Amikor először vitte iskolába mindhármukat görbe copfokkal, Lucíának be kellett zárkóznia a konyhába, nehogy lássák nevetni.

Adrian nem próbálta megcsókolni.

Nem kérte, hogy jöjjön vissza.

Nem használta ki a lányokat arra, hogy közelebb kerüljön egymáshoz.

Csak úgy megjelent.

Újra és újra.

Hat hónappal később a kicsik már rohanni kezdtek felé, valahányszor meghallották az autóját.

-Apu!

Amikor először kiáltották egyszerre ezt a szót hárman, Adrian mozdulni sem tudott az ajtóban.

Lucia a teraszról figyelte őt.

A férfi, akinek korábban egész szobákat kellett irányítania, sírt, mert 3 négyéves kislány rajzokat akart mutatni neki.

Azon a délutánon a tengerparton sétáltak.

A hármas ikrek előreszaladtak, kagylókat gyűjtöttek.

Adrian Lucia mellett sétált, körültekintő távolságot tartva.

„Még mindig gyűlölsz?” – kérdezte.

Lucia válaszára várt egy kicsit.

– Sosem gyűlöltelek igazán. Az könnyebb lett volna.

Lesütötte a tekintetét.

–Annyira szerettelek, hogy évekig fájt emlékezni arra, hogy ki voltál azelőtt az éjszaka előtt.

– Az az ember nem érdemli meg, hogy emlékezzünk rá.

Lúcia megállt.

– Te is az voltál, Adrián. Pont mint az a férfi, aki ma 3 különböző szendvicset tud készíteni, mert egyik lánya sem akarja ugyanazt.

Mosolygott.

– A lófarok még mindig a gyenge pontom.

Lucia hangosan felnevetett.

Négy év után most nevetett így először, miközben kettesben volt vele.

Adrian nem próbálta kihasználni ezt a pillanatot.

Csak ránézett.

– Nem fogom kérni, hogy felejts el.

– Rendben. Mert nem tehetem.

– Akkor megpróbálok új emlékeket szerezni neked.

Nora felvett egy kagylót a partról.

– Anya! Apa! Gyere ide!

Lucía Adrián kezére nézett, aki az övé volt.

Néhány másodpercig egy madridi irodára gondolt, egy gyűrött ultrahangképre és egy örökre bezáródó ajtóra.

Aztán eszébe jutott egy repülőtér.