1. RÉSZ

Carment vasárnap kivitték ebédelni, és 3 órával később egyedül maradt egy lakóház előcsarnokában, egy bőrönddel a lábánál, mintha egy egész életet feladhatna egy automata ajtó mellett.

Álvaro nem sokkal délután 3 óra után kapta a hívást, miközben madridi lakásának konyháját takarította.

– Ön Álvaro Serrano? A nagymamája Önt tartja nyilván vészhelyzet esetén.

A kollégiumvezető olyan óvatossággal beszélt, amitől a lány teste feszültté vált.

– Carmen szülei ma reggel elhozták a lányt. Azt mondták, hogy kimennek az autóhoz, hogy beszerezzenek néhány szükséges dokumentumot a felvételéhez. Még nem jöttek vissza.

Álvaro letette a poharat a pultra.

– Milyen jövedelem?

Csend lett.

– A nagyanyjáé. De azt állítja, hogy senki sem magyarázott el neki semmit.

Álvaro felhívta az apját, Javiert.

Hangposta.

Aztán az édesanyjához, Martához.

Ugyanaz.

Kevesebb mint 10 perc múlva már az úton voltam.

Majdnem 300 kilométert vezetett elviselhetetlen nyomással a mellkasában. Az út során folyamatosan arra az üzenetre gondolt, amit édesanyja aznap reggel küldött a családi csoportbeszélgetésnek: „Elvisszük a nagymamát ebédelni. Jót fog tenni neki, ha egy kicsit kimozdul.”

Amikor megérkezett, Carmen még mindig pontosan ott ült, ahol hagyták.

Virágos ruhát, zöld kabátot és bézs színű vasárnapi cipőt viselt. Mellette egy régi barna bőrönd és egy zacskó gyógyszer hevert. Mindkét kezével a mellkasához szorította a zacskót.

Nem sírt.

Ez még jobban megijesztette Álvarót.

Mert ismertem ezt a kifejezést.

A nagymamája csak akkor maradt mozdulatlan, amikor hatalmas dührohamot fojtott magába.

-Nagymama.

Carmen felnézett.

Néhány másodpercig hallgatott.

Aztán nehezen felkelt.

– Vigyél a kocsihoz.

A menedzser megpróbálta elmagyarázni, hogy jelenthetik a történteket, hogy a belépőt még nem írták alá, és hogy a szobát még ki sem osztották.

Carmen nem akart többet hallani.

Elment, kissé az unokája karjára támaszkodva. Amikor odaért az autóhoz, a térdére tette a táskáját, becsatolta a biztonsági övét, és kinézett az ablakon.

Álvaro elővette a mobiltelefonját.

– Újra felhívom apát.

Carmen keze a csuklójára hullott.

-Nem.

A hangja nyugodt volt.

Túl nyugodt.

– Nagymama, el kell magyaráznod nekünk, mi a fene történt.

– Ne hívd fel őket.

Aztán elfordította a fejét, és egyenesen ránézett.

– Pontosan megmondom, hová megyünk.

Álvaro letette a telefont.

-Hová mégy?

Carmen kinyitotta a táskáját, és kivett belőle egy sárgás borítékot.

Bankszámlakivonatok, egy meghatalmazás másolata és több nyomtatott lap volt benne.

3 mozdulatot piros tollal karikáztak be.

12 000 euró.

18 000 euró.

25 000 euró.

Álvaro egy pillanatra elállt a lélegzete.

-Mi ez?

– A pénz, amit apád kevesebb mint 2 hónap alatt leemelt a számlámról.

– Az nem lehet…

-Tud.

Carmen szinte ünnepélyes pontossággal hajtogatta a papírokat.

Aztán hozzátette:

– És eddig ennyit találtam.

Álvaro telefonja rezegni kezdett.

Egy szó jelent meg a képernyőn.

Apu.

Carmen arccal lefelé fordította.

– Először elmegyünk egy közjegyzői irodába – mondta. – Aztán a bankba.

Álvaro figyelte őt.

-És aztán?

A nagymamája megsimogatta a boríték szélét.

– Akkor elmegyünk a házamba.

-Mert?

Carmen a hátsó ülésen lévő bőröndre nézett.

És mióta Álvaro megérkezett, most először könny szökött a szemébe.

– Mert nem hiszem, hogy azért hagytak ott abban a házban, hogy gondoskodjanak rólam.

Szünetet tartott.

– Azt hiszem, meg kellett szabadulniuk tőlem.

2. RÉSZ

Az út során Carmen elmesélte neki azt a részt, amit hetekig rejtegetett.

Térdműtét után aláírt egy ideiglenes meghatalmazást, amely lehetővé tette Javier számára, hogy fizesse a számlákat és intézzen néhány papírmunkát. Röviddel ezután a fia újra és újra azt kezdte mondogatni, hogy elfelejt dolgokat, összekeveri a dátumokat, és hogy „kevesebb aggodalomra” lenne szüksége.

Carmen már önmagában is kételkedni kezdett.

Amíg meg nem találta a kivonatokat.

A közjegyzői irodában a tisztviselő áttekintette a dokumentumokat, és hozzáférést kért az ingatlan-nyilvántartáshoz. Arckifejezése másodpercek alatt megváltozott.

– Carmen asszony, aláírta nemrég a háza tulajdonjogának átruházását igazoló dokumentumot?

Carmen elsápadt.

-Nem.

A nő elfordította a képernyőt.

Négy nappal korábban benyújtottak egy dokumentumot. E dokumentum szerint Carmen Javiernek és Martának adta a családi otthont.

A végén megjelent az aláírása.

Carmen közeledett.

– Az aláírás nem az enyém.

Abban a pillanatban újra megszólalt a telefon.

Javier.

Álvaro kihangosítva válaszolt.

– Hála Istennek! – kiáltotta az apja. – Nagymama eltűnt, miközben ettünk. Kétségbeesetten keressük.

Kármen lehunyta a szemét.

Álvaro a hamis dokumentumra nézett.

– Apa, hagyd abba a hazudozást!

Csend.

Aztán megszólalt Kármen.

– Javier, itt állok az előtt az irat előtt, amivel megpróbáltad elvenni a házamat.

A túloldalon csak egy kapkodó lélegzetvétel hallatszott.

– Anya, el tudom magyarázni.

– Tökéletes – felelte Carmen –, Nálam találkozunk.

És mielőtt letette volna, hozzátette:

– Remélem, még az enyém lesz, mire megérkezünk.

3. RÉSZ

Amikor az autó behajtott a Valladolid külvárosában található kis lakóparkba, ahol Carmen több mint 40 éve élt, Álvaro rájött, hogy a helyzet még rosszabb, mint képzelték.

A szülei terepjárója előtte parkolt.

A garázsajtó nyitva volt.

A nappali üvege mögött pedig dobozok látszottak.

Sok doboz.

Karmen egy szót sem szólt.

Álvaro leparkolt és kiszállt elsőként. Megkerülte az autót, hogy segítsen neki, de a nő visszautasította a karját.

– Tudok járni.