Lassan, egyenes háttal átszelte a kertet.

Javier megjelent az ajtóban.

Mögötte Marta állt.

Úgy néztek ki, mint akik valami olyasmi közepébe gabalyodtak, amiről soha nem gondolták volna, hogy igazolniuk kell majd.

– Anya – mondta Javier –, gyere be, és beszéljünk nyugodtan.

Carmen a folyosón egymásra halmozott dobozokra nézett.

Az egyikre az volt írva, hogy „étkészlet”.

Egy másikon, a „hálószoba”.

Egy harmadikon egy régi fénykép volt Carmenről és férjéről egy asztúriai nyaralásuk során.

– Mit csináltál?

Márta egy lépést tett előre.

– Csak egy kicsit rendezkedem. Túl nagy neked a ház.

– Nem kérdeztem, hogy nagy-e a ház.

Carmen a dobozokra mutatott.

– Azt kérdeztem, hogy mit csinálsz.

Javier végigsimított a haján.

– Anya, ezt kiragadták a szövegkörnyezetből.

– Az is kiragadott tény a szövegkörnyezetből, hogy egy kollégiumban hagytak ülni?

– Nem hagytunk el titeket.

– Ó, nem?

– Vissza akartunk jönni.

Carmen halkan, örömtelenül felnevetett.

– Akkor biztosan eltévedtél a parkoló és a bejárat között 3 órára.

Márta közbelépett.

—A lakóhely jó. Többször is meglátogattuk. Van kertje, gyógytornája, orvosa…

Carmen ránézett.

– És mikor tervezted megkérdezni, hogy akarok-e ott élni?

Senki sem válaszolt.

Álvaro érezte, hogy ég az álla.

Gyerekkorában azt nézte, ahogy a szülei triviális dolgokon veszekednek a nagyanyjával: a karácsonyi vacsora, aki nyáron a családi házban lakott, néhány antik ékszer, felújítás, pénz.

De ez más volt.

Ez tervbe volt véve.

Kármen belépett.

Végigsétált a folyosón, és észrevette a falakról leszedett fényképeket és a nyitott szekrényeket. A hálószobájában üres fiókokat talált.

A ruhákat táskákba hajtogatták.

Volt egy mappa a komódon.

Álvaro nyitotta ki.

Belül professzionális fényképek voltak az ingatlanról, egy ingatlanértékelés és egy hirdetés tervezete.

Becsült ár: 485 000 euró.

Carmen az ágy szélének dőlt.

– Már gondoltál rá, hogy eladod.

Javier követte őket.

– Lehetőség volt rá.

– Még a hálószobámat is lefényképezted.

– Mert tudnunk kellett, mennyit ér.

– Szükséged volt rá?

Carmen felnézett.

– Kinek kellett volna tudnia?

A fia arca megváltozott.

Most először jelent meg valami más is a felháborodáson kívül.

Félelem.

Marta megpróbált megszólalni, de Javier szólalt meg először.

– A cégem hónapok óta rosszul teljesít.

Álvaro ránézett.

Javier egy kis vendéglátóipari berendezéseket forgalmazó cég tulajdonosa volt. Évekig dicsekedett a szerződéseivel, az utazásaival és a fejlődésével.

– Mit jelent a „rossz”?

Az apja leült.

– Két nagy ügyfelet veszítettünk el. Aztán jött egy panasz. Felvettem egy kölcsönt, hogy talpon maradjon a cég, és a garanciák bonyolulttá váltak.

Carmen állva maradt.

– Szóval 55 000 eurót vett le a számlámról.

Javier lehalkította a hangját.

– Arra gondoltam, hogy visszaküldöm őket.

– Eladjam a házamat?

– A ház majdnem félmilliót ér. Már nincs szükséged egy ilyen házra.

A csend azonnal beállt.

Álvaro azt hitte, félrehallott valamit.

Carmen néhány másodpercig nem reagált.

– Visszhangzott.

Javier nagyot nyelt.

„Csak azt mondom, hogy egyedül vagy. Lépcső van. 79 éves vagy. Egy idősek otthonában gondoskodnának rólad, és jobban tudnánk kezelni az eszközöket.”

Carmen úgy nézett rá, mintha egy idegenre figyelne.

– A pénzügyi problémáid nem tettek téged az életem uraljává.

– A fiad vagyok.

-Pontosan.

Márta sírni kezdett.

– Carmen, tényleg nem akartunk bántani. Javier kétségbeesett volt. Azt gondoltuk, ha lenyugszol és lecsillapodsz, megérted, hogy ez így a legjobb.

– Azt mondtad, hogy enni fogunk.

Márta lehajtotta a fejét.

– Tudtuk, hogy nem egyezel bele, hogy eljöjj, ha elmondjuk az igazat.

Ez a vallomás teljesen megsemmisített minden lehetséges kifogást.

Álvaro az anyjára nézett.

– És ezért mentél el?

– Sürgős hívás érkezett – válaszolta Marta.

– A lakóközösség többször is hívott.

Csend.

– Nem tudtunk válaszolni.

– De volt időd idejönni és bepakolni a házba.

Marta nem talált választ.

Carmen bement a nappaliba.

Még mindig ott állt a diófa tálalószekrény, amit a férje, Antonio vett, amikor Javier megszületett.

Felette egy fénykép volt a szülei esküvőjéről.

Carmen a kezébe vette.

– Az édesapád 32 évig dolgozott, hogy kifizesse ezt a házat.

Javier lehunyta a szemét.

-Tudom.

– Nem. Ha tudtad volna, nem tetted volna ezt.

Azon a délutánon egyetlen sikoly sem hallatszott.

Ez volt az, ami leginkább lenyűgözte Álvarót.

Carmennek nem kellett felemelnie a hangját.

Elővette a mobiltelefonját, és felhívta a közjegyzői irodát.

Visszavonta a fiának adott hatalmat.

Aztán felhívta a bankot, és blokkolta a Javierhez kapcsolódó összes engedélyezést.

Végül, a közjegyző tanácsát követve, hivatalosan is rögzítette, hogy a házhoz kapcsolódó dokumentum olyan aláírást tartalmaz, amelyet tagadott, hogy ott tett volna.

Javier mindent hallott a kanapéról.

Amikor Carmen befejezte, tíz évvel idősebbnek látszott.

– Anya, fel fogsz jelenteni?

Carmen ránézett.

– Még mindig azon gondolkodom, hogy mit kezdjek a fiammal.

– Meg tudom javítani.

– Amit ma tettél, nem tudod helyrehozni azzal, hogy visszaadod a pénzed.

– Akkor mondd meg, mit akarsz.

Carmen a dobozokra mutatott.

– Először is, vedd ki belőlük az összes holmimat, és tedd vissza oda, ahol voltak.

Marta azonnal engedelmeskedni kezdett.

Javier nem mozdult.

– És akkor?

– Akkor szeretném tudni, meddig jutottál.