Apránként elkezdte látogatni.
Mindig előzetes értesítést ad.
Soha ne nyúlj dokumentumhoz.
Soha nem pénzről beszélve.
A magabiztosság nem tért vissza egyik napról a másikra.
Centiméterben tért vissza.
Egy kávé.
Javítás a kertben.
Egy beszélgetés kifogások nélkül.
Egy téli vasárnap, majdnem egy évvel az ál-ebédmeghívás után, Álvaro ott találta Carment, amint a régi bőröndjét pakolta.
Érezte, hogy a gyomra megfagy.
Hová mész?
Carmen felnézett.
– Egy Sevilla.
-Hogy?
– Mercedesszel 4 napra foglaltunk. Azt mondja, túl öregek vagyunk ahhoz, hogy folyton halogassuk az utakat.
Álvaro nevetni kezdett.
Carmen is.
A bőrönd ezúttal nem az elhagyást jelentette.
Ez választást jelentett.
Amikor megérkeztek az állomásra, Álvaro segített neki lepakolni a csomagjait.
Mielőtt bement volna, Carmen felé fordult.
– Emlékszel, mit mondtam neked azon a napon az autóban?
– „Ne hívd fel őket.”
-Után.
Álvaro elmosolyodott.
– Hogy elmondanád, hová megyünk.
Kármen bólintott.
Körülnézett, vett egy mély lélegzetet, és megragadta a bőröndje fogantyúját.
– Ez volt a legfontosabb.
-Milyen dolgot?
Az idős asszony a férfi tekintetét állva állta.
– Hogy még mindig én dönthetnék a sorsomról.
És a saját lábán sétált a vonathoz, anélkül, hogy bárkinek meg kellett volna mondania, hová üljön, hol lakjon, vagy mikor szűnt meg a saját életének ura lenni.
