Egy orvos megtört szívvel érkezett a farmra… és egy alázatos mezőgazdasági munkás meggyógyította.
– Sírhatsz, amennyit csak akarsz, Magdalena, de az esküvő lemondása szégyen lenne az egész családra.
Ricardo nem kért bocsánatot. Aggódott a különterem, a vendégei és a partnerei véleménye miatt. Az asztalon egy másik nő levele hevert, összehajtva a gyűrű mellett, amit Magdalena az imént vett le.
– A szégyen az egészben az, hogy volt időd becsapni engem, de senki sem volt, aki elmondta volna az igazat.
Megpróbálta megfogni a karját. A lány hátrébb lépett.
– Ne érj hozzám többé, mintha még jogod lenne hozzá.
Táskáját a mellkasához szorítva távozott. 1978-at írtunk, és Morelia túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy eltitkolja a lemondott esküvőjét. A kórházban, ahol orvosként dolgozott, elkezdődtek a suttogások. Magdalena még elviselte a végtelen műszakokat; nem bírta elviselni, hogy úgy nézzenek rá, mintha valaki más árulása a saját hibája lenne.
Három hónapos szabadságot kért. Consuelo nagynénje, özvegyasszony és a Los Laureles tanya igazgatója, levelet írt neki, hogy van egy szabad szoba. Magdalena becsomagolt két bőröndöt, az orvosi táskáját (szokás szerint), és vett egy jegyet a Pátzcuaro melletti földekre.
Oda akartam jutni, ahol senki sem tudja, mennyit sírtam.
A busz egy lehajtó közelében tette ki. Még 2 km volt hátra, és a cipője már a nedves földbe süppedt. Nem jutott messzire, amikor paták dobogását hallotta maga mögött.
Egy barna lovon lovagló férfi megállt távolabb. Könyökénél foltozott inget, kopott csizmát és kalapot viselt, amit levett, hogy üdvözölje őket.
– Los Laurelesbe mész?
– Pontosan ezt próbálom én is csinálni. A cipőimnek más a véleményük.
Mosolygott és leszállt a lováról.
– Hadd vigyem én a bőröndöket.
– Meg tudom csinálni magam is.
– Elhiszem neked. Csak szabadok a kezeim.
Magdalena figyelte. A tekintetében nem volt szánalom, sem tapintatlan kíváncsiság. Elfogadta. A férfi elrendezte a csomagokat a ló hátán, és mellette sétált, anélkül, hogy kényszerítette volna beszédre.
Salvador Ríosnak hívták. Fiatal kora óta a farmon dolgozott: gondozta a szarvasmarhákat, gondoskodott a lovakról, kerítéseket javított, és megoldásokat talált ott, ahol mások csak problémákat találtak.
Consuelo megölelte az unokahúgát a kapuban. Vacsora közben felszolgálta a levest és a meleg tortillákat, és nem tett fel kérdéseket.
– Nem fogod azt mondani, hogy peches voltam?
– Nem. Azt fogom mondani, hogy edd meg, mielőtt kihűl.
Magdalena az asztalnál sírt. Nagynénje mellette maradt, amíg be nem fejezte a levest.
A szobájában a ruhája alá rejtette a kórházi beutalót. Konkrét dátum volt rajta. Még senki sem kényszerítette a döntésre, így most először tudott békésen aludni.
A kakasok felébresztették. Az ablakból látta, ahogy Salvador a lovakat az itatóvályúhoz viszi. Később azon kapta, hogy a tehenek fejésére készül.
– Jó reggelt, doktor úr!
– Magdalena, kérlek. Szabadságon vagyok.
Egy nyugodt tehénre mutatott.
– Ő is tart szünetet a tanulásban?
Felvonta a szemöldökét.
– Évekig tanultam.
– Akkor ez a hölgy megérdemel néhány percet.
Másnap kölcsönszoknyában jelent meg, és úgy döntött, elfogadja a kihívást. Salvador elmagyarázta, hogyan kell fejni a tehenet anélkül, hogy fájdalmat okozna neki. Magdalena fröcskölte a vödröt, befestette a cipőjét, és végül csak nevetett magán.
A nevetés megijesztette. Túl korán felkelt, és azt mondta, hogy befejezetlen ügyei vannak. Salvador nem követte.
Consuelo, aki a folyosóról látta őket, később így nyilatkozott:
– Évek óta nem nevetett így.
— Mi történt vele?
– Az az ő dolga. Ha el akarja mondani, majd elmondja.
Magdalena hálás volt, hogy nagynénje nem változtatta Salvadort egy újabb férfivá, akit meg kellett mentenie.
Azonban ő jelent meg, amikor Don Jacinto, egy idős munkás, megvágta a kezét egy kerítés javítása közben. Magdalena elővette az aktatáskáját. Salvador leszedte az asztalt, tiszta vizet hozott, és a közelben maradt, figyelmesen gondoskodva Magdalena szükségleteiről.
Miközben az öregembert ápolta, eszébe jutott valami, amit a gyász elhomályosított: még mindig tudta, hogyan kell végeznie a munkáját. Az elhagyott nő és a hozzáértő orvos együtt tudtak létezni benne.
A hír elterjedt a tanyákon. Consuelo mesélt neki Doña Refugióról, aki napok óta beteg volt, és messze lakott a főúttól. Salvador felnyergelt két lovat, és elkísérte Magdalenát a házáig.
Az idős asszony a férjével, Don Anselmóval volt. A konzultáció után néhány érmét keresett. Magdalena gyengéden becsukta a zsebkendőt, amelyben tartotta őket.
– Tartsd meg ezt a költözéshez, ha szükséged lesz rá. Újra megnézem.
Don Anselmo megkérdezte, meddig marad a haciendában.
— Még nem tudom.
Salvador igazgatta a nyerget. Nem nézett rá, de a lány tudta, hogy hallotta.
A következő hetekben gazdák, anyák és nagyszülők érkeztek. Hála jeléül tojást, sajtot vagy egy csokor virágot hagytak. Don Jacinto egy tyúkkal jelent meg, amit Consuelo nevetve fogadott, és bevitt a tyúkólba.
Magdalena bujkálni kényszerült. Észrevétlenül újra életre kelt.
Egyik este egy anya érkezett beteg gyermekével. Salvador meggyújtotta a lámpákat, előkészítette a teherautót, és elkísérte Magdalenát, miközben megvizsgálta a kisfiút. Utána segített nekik a városi kórházba szállítani, ahol folytathatták a kezelésüket.
Majdnem hajnalban tértek vissza. Magdalena a folyosó lépcsőjén ült. Salvador kávét hozott neki.
