Az igazgató meghallgatta a javaslatát: a kórházzal egyeztetett napokon működjenek együtt, a fennmaradó időben pedig egy vidéki klinikát nyissanak meg. Elmagyarázta, hogy felülvizsgálhatják ezt a megállapodást, de a vezetőség teljes munkaidős elkötelezettséget vár el.

Magdalena számokat, ütemterveket és feltételeket kért. Addig számolt egy jegyzetfüzetben, amíg meg nem tudta különböztetni a kívánságot a lehetséges döntéstől.

Amikor elment, megállapodtak abban, hogy folytatja a munkát, de előléptetésre nem ígértek ígéretet. Fájt lemondani erről a lehetőségről. Megkönnyebbülést is érzett: nyitott szemmel hozta meg a döntését.

Ricardo a kórház bejáratánál várta. Felajánlotta, hogy elviszi enni, és biztosította, hogy újrakezdhetik az egészet. Magdalena nem érezte azt a dühöt, amit hónapok óta képzelt. Fáradtnak érezte magát.

– Most már tudom, hogy nem akarlak feleségül venni.

Ránézett a kezében lévő mappára.

– Mindent otthagysz, amid van?

-Én döntöm el, hová tegyem.

Elsétált, mielőtt a férfi újra elmagyarázhatta volna neki, hogyan kellene éreznie magát. A piacon vett egy jegyzetfüzetet, hogy feljegyezze a találkozóit. Az első oldal még üres volt, de már nem félt.

Egyetlen bőrönddel tért vissza Los Laurelesbe. Salvador éppen egy kerítést javított, amikor meglátta a lányt leszállni a buszról.

– Elfelejtettél valamit?

– Az aktatáskám. És még van néhány dolog, amit el kell mondanunk egymásnak.

Mozdulatlanul maradt, miközben a lány elmagyarázta a projektjét.

– Nem hagytam fel a hivatásommal. Rendelőt fogok nyitni, és továbbra is együttműködni fogok Moreliában.

– És a vezetés?

„Aki ezt az életet akarja, az elveszi. Én ezt akarom.”

Salvador elvezette a műhelybe. Ott egy új pad állt, hosszú és masszív.

„Azért csináltam, hogy a betegeimnek ne kelljen állva várniuk. Aztán arra gondoltam, hogy talán soha nem fogom használni.”

Magdalena végighúzta az ujjait a fán. A férfi közelebb ért.

– Hátraléptem, hogy ne sérüljek meg, de végül mégis megbántottam. Olyanért számláztam neki, amivel nem tartozott nekem.

– Meg kellett volna mondanom neki a dátumot.

Nem öleléssel törölték el a kárt. Addig beszélgettek, amíg besötétedett. Aztán Salvador hazavitte a bőröndjét, és másnap két csészével tért vissza.

Az iroda egy kis házban nyílt meg, amelyet Consuelo az unokahúgának adott. Salvador munka után ajtókat és ablakokat javított. Jacinto bútorokat épített; a szomszédok festettek. Magdalena a megtakarításaiból vásárolt felszerelést, és félretett pénzt az első néhány hónapra.

Egyik délután, miután befejezték a javításokat, elsétáltak a patakhoz. Magdalena megkérdezte tőle, hogy még mindig fél-e attól, hogy elmegy.

– Néha. De azt tanulom, hogy utazni és visszajönni is lehet.

– Azt is szeretném, ha megértenél valamit: a munkám és magam miatt jöttem vissza. Ez nem jelenti azt, hogy nem vagy fontos.

Salvador abbahagyta a víz nézését.

-Összeg?

Megfogta a férfi durva kezeit.

– Beleszerettem. Nem kell választanom aközött, hogy kimondom, és továbbra is orvos maradok.

Lassan átölelte, időt hagyva neki, hogy közelebb hajoljon. Amikor megcsókolták, Magdalena örömöt érzett a szégyenérzet nélkül, ami elnémította a nevetését az istállóban.

Tizenkét beteg érkezett a megnyitó napján. Refugio Anselmo mellett ült az új padon. Magdalena a nevével ellátott emléktáblát nézte, míg Salvador mellette állt.

Ekkor szállt ki Adriana az autójából.

– Még mindig helyrehozhatod – mondta mindenki előtt.

Magdalena érezte, hogy Salvador kezdi elengedni a kezét. Mielőtt megszólalhatott volna, Salvador újra megfogta.

– Nem fogok megint félreállni csak azért, hogy a kedvében járjak.

Adriana meglepetten nézett rá.

– Ha igazán szeretném, nem engedném, hogy elpazarolja a jövőjét.

– A jövőm az én döntésem – felelte Magdalena. – Salvador soha nem kért arra, hogy hagyjam abba az orvoslást. Te kértél, hogy menjek vissza egy olyan emberhez, aki hazudott nekem.

– Megpróbállak megvédeni.

– Akkor ne szégyeníts meg azért, mert jól vagyok, egy olyan módon, amit nem te választottál.

Adriana a fürdőköpenyekre, az új függönyökre és a ruhaszárítóra nézett. Most először hallgatott.

Salvador nem hajtotta le a fejét.

– Mezőgazdasági munkás vagyok. Nem kell ezért bocsánatot kérnem. Szerethetem őt és tisztelhetem a munkáját anélkül, hogy valaki mássá válnék.

Refugio felemelte a kezét.

– És megköszönhetjük az orvosnak anélkül, hogy megkérdeznénk tőle, mennyit keres a férfi, akit szeret.

A nevetés oldotta a feszültséget. Adriana elment, de Magdalena nem futott utána. Vártak rá páciensek.

Salvador folytatta a munkát Los Laurelesben. Magdalena aktatáskájával Moreliába utazott, majd hírekkel, gyógyszerekkel és projektekkel tért vissza. Megtanulták megosztani a nehéz napokat anélkül, hogy büntetésként használnák a hallgatást. Egyiküknek sem kellett lekicsinyelnie magát ahhoz, hogy támogassa a másikat.

Hónapokkal később Salvador megkérte a kezét azon a földúton. Egy egyszerű gyűrűt adott neki, és megígérte: akkor is beszélni fog vele, ha fél.

A falu templomában házasodtak össze. Consuelo nyíltan sírt. Adriana egy ajándékkal érkezett az irodába, és most először kért bocsánatot magyarázat nélkül.

Az évek során gyermekeik születtek, kibővítették a házat, és többször is megjavították a padot. Magdalena a foltos cipőjét a szekrényben tartotta.

Egyik reggel a lánya megkérdezte, miért tart meg valami ilyen régi dolgot.

Magdalena végignézett a folyosón. Salvador kávét szolgált fel, miközben a fiatalabb fiú megpróbálta felvenni a kalapját.

– Mert azzal a hittel érkeztem velük, hogy soha többé senki sem fog szeretni.