– Pontosan annyi cukor van benne, amennyit szeretek.

—Észrevettem.

Két kézzel fogta a poharat. Ricardo sosem tudta, hogyan issza meg.

Attól kezdve volt egy kávéjuk kettesben. Néha beszélgettek, máskor a legelők felett felkelő napot nézték. Salvador nem töltötte ki tanácsokkal a csendet.

Ahogy teltek a napok, megtanultak időt tölteni együtt kifogások nélkül. Magdalena elkísérte őt ellenőrizni a kerítéseket; Magdalena pedig diákéveiből hallgatott történeteket. Magdalena felfedezte, hogy Salvador felismeri a vihart a szarvasmarhák mozgása alapján, és emlékszik arra, melyik szomszédnak van szüksége segítségre az aratásban. Felfedezte, hogy az orvos rosszul énekel, dühös lesz, amikor veszít a dominóban, és elrejti az utolsó süteményeket későbbre. Már nem látogatóként és munkásként látják egymást. Elkezdték keresni a másikat. Egy esős délutánon Magdalena elmesélte neki, mi történt az érkezése előtt.

–A legrosszabb az egészben, hogy úgy érzem, hülye voltam, amiért megbíztam benne.

– Nem te írtad azt a levelet, és nem is hazudtál. Ne hibáztasd magad érte.

Megkérdezte tőle, hogy szeretett-e már így.

Salvadornak lassan kellett válaszolnia. Egy nő megígérte neki, hogy feleségül megy neki, de végül elment a városba. Évekig várt hírekre, amelyek soha nem érkeztek meg.

–Hamarabb el kellett volna fogadnom, hogy még mindig szerethetem, és abba kellett volna hagynom a rá való várakozást.

Magdalénának eszébe jutott a bőröndjében elrejtett dátum. Jogában állt tudni. De valahányszor megpróbált megszólalni, Magdaléna egy újabb kávé nélküli reggelt képzelt el, és talált egy kifogást a hallgatásra.

Consuelo figyelmeztette.

– Hadd szóljon az igazság a szádból, lányom. Ne olyantól, aki bántani akar.

A figyelmeztetés túl későn érkezett.

A következő vasárnap unokatestvére, Adriana jelent meg a férjével. Moreliából jött egy csillogó autóval, és úgy nézett Magdalena csizmáira, mintha valami betegség lenne.

Ebéd közben Salvador bejött, hogy érdeklődjön az istállókkal kapcsolatos probléma felől. Magdalena felajánlotta, hogy üljön le. Adriana megvárta, amíg megkapja a poharát.

– Tizenkét nap múlva lejár a szabadságod. Gondolom, már a visszatérésre készülsz.

Salvador Magdalénára nézett. A lány lesütötte a szemét.

– Igen. Akkor lejár az engedély.

Megköszönte a kávét, és anélkül távozott, hogy megitta volna.

Adriana megvárta, amíg kettesben marad az unokatestvérével.

–Vissza kell menned a környezetedbe. Az az ember egy gyalog.

– Salvadornak hívják.

– Nevezheted, aminek akarod. Nem fogsz olyannal életet építeni, aki kevesebbet keres, mint amennyit a cipőd keres.

Magdalénát dühhullám öntötte el.

– A cipőm elcseszt az úton. Ő segített odaérnem.

Adriana felsóhajtott. Látta unokatestvérét szenvedni, és meg volt győződve arról, hogy a közbelépés a szeretet jele.

– Ricardo felvett velem egy kapcsolatot. Sajnálja. Én is kórházban voltam; az igazgató érdeklődött felőled. Visszajöhetnél, és jelentkezhetnél egy vezetői pozícióra.

– Soha többé ne alkudj az életemről senkivel.

– Valakinek tisztán kell gondolkodnia.

Salvador, aki egy szerszámért tért vissza, hallotta a folyosóról. Amikor Magdalena kiment, hogy megkeresse, Salvador már elindult a legtávolabbi legelőre.

A látogatás után abbahagyta a kávéhordást. Továbbra is segített, de amint a lány közeledett, azonnal talált munkát. Magdalena három napig tűrte, mielőtt szembeszállt vele a pajta mellett.

– Miért szökik el?

– Mert elmész.

– Még nem döntöttem el, mit fogok csinálni.

– Tudta a dátumot, és elhitette velem, hogy még hosszú út áll előttünk.

Nem próbálta megvédeni magát.

– Féltem kimondani.

– Félek, hogy megint várnom kell.

– De én nem az a nő vagyok, aki elhagyta őt.

Salvador a kalapjába kapaszkodott és lesütötte a tekintetét. Magdalena hazatért, bizonytalanul, hogyan gyógyítsa be a sebet, amelyet mindketten okoztak.

Röviddel ezután megérkezett a kórházból a levél. Megerősítette a lehetőséget a vezetői pozíció kiválasztási folyamatában való részvételre. Magdalena többször is elolvasta. Évek óta vágyott erre; az okok megértése nélkül elutasítani azt szintén az önárulás egyik formája lett volna.

Úgy döntött, Moreliába utazik, és személyesen beszél az igazgatóval. Az aktatáskáját a komódon hagyta. Nem merte megmagyarázni, miért.

Salvador bepakolta a bőröndjeit Consuelo teherautójába.

„Akarod, hogy visszajöjjek?” – kérdezte Magdalena.

Túl sokáig várt a válasszal.

– Igen. De azért akarom, hogy visszajöjjön, mert az ő élete is itt van, nem azért, mert félek, hogy összetöröm a szívem.

Magdalena később sírt a buszon, amikor már senki sem kérhetett tőle magyarázatot.

A tanyán Salvador megtalálta a kórházba szállított fiú anyját. A kisfiú jobban volt, és visszajött, hogy kifejezze háláját. Az orvost kérte. Az orvosnak be kellett vallania, hogy nem tudja, mikor ér vissza. Az asszony egy hímzett szalvétát hagyott Magdalenának, és elment a fiával. Salvador az ajándékot az aktatáskája mellé tette. Azon az estén vigaszt kezdett találni: csinálnia kellett valamit a kezével, miközben megtanulja, hogy ne hagyja, hogy a bizonytalanság egy újabb búcsúvá váljon.

A lakása ugyanolyan volt. Megtalálta az esküvői meghívókat egy dobozban, és kidobta őket. Nem kellett kibékülnie Ricardóval ahhoz, hogy bebizonyítsa, túl van rajta.

A kórházban egy idős férfit látott, térdén egy táskával. Egy kis tanyáról érkezett, és órák óta kereste az utat. Magdalena vele maradt, amíg valaki gondoskodni nem tudott a szükségleteiről. Don Anselmóra, Refugióra és a Consuelo folyosóján várakozó családokra gondolt.

Már nem akart elfutni az orvoslás elől. Azt is ott akarta gyakorolni.