A nő, akire várt, sosem érkezett meg… de egy idegen örökre megváltoztatta az életét.
Tomás egy nőre várt, akivel új életet kezdhet; az idegen, aki leszállt a buszról, átadott neki egy levelet, amelyben bejelentette, hogy nem akar vele találkozni.
A kezében tartott csokor ferdén feküdt az ingén. Felismerte Beatriz kézírását, kinyitotta a borítékot, és elolvasta a még járó motor mellett.
Miután négy hónapig leveleztek egymással, az út során meggondolta magát. Nem akart egy farmon élni, és nem is akart úgy mutatkozni előtte, mintha olyan rajongást színlelt volna iránta, amit nem érzett. Leszállt egy megállónál, és visszatért a városába.
Tomás összehajtotta a papírt.
– Kért tőled még valamit, amit elmagyarázol nekem?
– Nem az ő hibája volt – felelte az idegen. – És nagyon sajnálta, hogy megvárakoztatta.
1976-ot írtunk. A guanajuatoi Santa Rosa kis buszpályaudvarán por, benzin és egy közeli standról származó kenyér szaga terjengett. Tomás Valencia 33 éves volt, és Los Arrayanesből, a várostól 12 km-re lévő farmjáról érkezett.
Szülei halála óta a munka töltötte ki napjait, és üresen hagyta az éjszakáit. Őrizte a jószágokat, javította a kerítéseket, és időben kifizette a munkásokat. De egyedül vacsorázott egy nyolc főre terített asztalnál, és kezdett attól tartani, hogy ez lesz az egész élete.
Anyja egyik barátja levelezés útján mutatta be Beatriznek. Nem ígértek házasságot. Megegyeztek, hogy egy látogatás során találkoznak, kötelezettség nélkül. A látogatás most véget ért, mielőtt még elkezdődött volna.
A levélben szereplő nő felvett egy barna, sarkainál megviselt bőröndöt.
–A nevem Adriana Márquez. Busszal kell mennem Leónba.
A vezető bemutatta a menetrendet.
– Az már elment. Amelyiket hoztam, későn érkezett. A következő két nap múlva itt lesz.
Adriana letette a bőröndjét a földre. Harmincöt éves volt, és olyan fáradtságot érzett, mint aki sokkal több időt töltött az utazás előkészítésével, mint amennyit a jegye jelzett.
Tomás információt kért egy panzióról. Mielőtt választ kaphatott volna, megjelent Doña Lupe; elkísérte a városba vásárolni.
Majdnem hetvenéves volt, és már a születése előtt vezette a házat. Ránézett a borítékra, a bőröndre és az útra.
– Eljöhetsz Los Arrayanesbe. Vannak szabad szobák, és én ott leszek.
Adriana tiltakozni akart. A vásár megtelt az egyetlen panzióval, ahol Lupe bölcsnek tartotta az éjszakát tölteni.
– Csak a következő buszig – egyezett bele.
Tomás a virágokat nézte.
– Szeretnéd megtartani őket?
– Még akkor is, ha nem nekem szóltak?
–Elvágtam őket, hogy üdvözöljek valakit.
Elvette őket. Ez volt az első mosoly azon a reggelen, amiről egyikük sem gondolta volna, hogy ilyen lesz.
Útközben Adriana a kukoricaföldeket és a kerítések mellett álló lovakat figyelte. Lupe közöttük sétált, úgy téve, mintha nem hallaná őket.
– Gyönyörű hely – mondta a látogató.
Tomás azt válaszolta, hogy az ember nem veszi észre.
– Akkor újra meg kell néznünk.
Ez a kifejezés kicsit zavarta, bár nem tudta, miért. Éveket töltött azzal, hogy a földeket vizsgálgassa: víz, legelők, aratás, javítások. Nem emlékezett rá, mikor ment ki utoljára megnézni anélkül, hogy valami befejezetlen dolgot keresett volna.
Adriana a kert melletti szobát bérelt ki. A csokrot egy vázába tette, a ruháit pedig a bőröndjében hagyta. Nem kellett két éjszakára berendezkednie.
Amikor meghallotta Lupe tésztagyúrását, a konyhában kötött ki. Nem tudott pihenni, amíg valaki más a közelben dolgozott.
– Vendég – emlékeztette az idős asszony.
– És van elég tömeged egy egész ezred ellátására.
Lupe adott neki egy kötényt. Együtt dolgoztak, nevetve azokon a kenyereken, amiket Adriana túl nagyra sütött. Tomás visszatért a mezőről, és egy pillanatra megállt az ajtóban, meglepődve a hangon.
A ház már régóta működött anélkül, hogy úgy tűnt volna, lakatlan.
Egy polcon ott állt anyja kék csészéje. Tomás soha nem használta, és senkinek sem engedte meg, hogy megtartsa. Amikor meglátta egy kosár frissen sült kenyér mellett, eszébe jutott, hogy anyja még azokat is leültette, akik csak éppen valami ügyet vittek. Ő megtartotta anyja csészéjét, és elfelejtette ezt a szokást.
Másnap reggel Adrianát a folyosón találta, amint a kivilágított dombokat nézte. Kávét főzött, és egy másik csészét is letett a kávéskanna mellé.
Beszéltek az útjáról. Leónba ment, mert Doña Estela, egy műhely tulajdonosa, varrónői állást ajánlott neki.
Adriana az édesanyjától tanulta a szakmát. Húszévesen el akarta hagyni a falut, szabóságot tanulni és egy városban dolgozni. Aztán édesanyja megbetegedett. Ott maradt, azt gondolva, hogy csak néhány hónapig marad.
Ezután gondoskodott a nővéréről, Silviáról és segített a gyerekeivel. Mire mindenki jobban lett, annyi idő telt el, hogy összeszednie kellett a bátorságát, hogy megvegye a jegyet.
–Soha nem volt hiány sürgős teendőkből, mielőtt a saját életemet élhettem volna.
Tomás a nyitott ajtón keresztül az étkezőszékekre nézett.
-És most?
– Most fizetést szeretnék keresni, és magam dönteni, hogy mire. Hogy legyen egy szobám, ahol becsukhatom az ajtót anélkül, hogy meghallanám, hogy valakinek szüksége van rám.
Tiszteletlenség nélkül mondta ezt a családjával szemben. Szerette őket, de belefáradt abba, hogy ez a szeretet egy le nem járó kötelezettségnek tűnt.
Tomás megértette. A birtok minden egyes hibáját okká tette arra, hogy ne töprengjen azon, mi hiányzik a házából.
